Sokak szerint India a Maharadzsák, az illatok és a fűszerek hazája, szerintem pedig a meglepetések országa, mert soha sem tudhatjuk, mi fog történni a következő pillanatban. Miután láttam a gettó milliomos filmet, és elolvastam néhány könyvet Indiáról, az indiai vallásról, és a szokásokról, kicsit félve indultam Delhibe. Gépünk valamikor hajnalban landolt Delhi nemzetközi repterén. Miután átjutottunk az útlevél ellenőrzésen és megkaptuk bőröndjeinket, a reptér kijáratánál beálltunk a taxi jegyeket áruló bódé előtti sorba. A sor gyorsan haladt, nem kellett sokat várni. Amint megkaptuk a hivatalos taxira a jegyünket, beálltunk a másik sorba, ahol a taxikra vártak az emberek. Itt is hamar sorra kerültünk, de furcsa volt, hogy ketten ültek egy taxiban. Hamar kiderült, hogy a sofőr csak vezetni tud, a kísérő pedig beszél angolul, ezért mindig ketten utaznak a hivatalos taxikban, de azt is megosztotta velünk a kísérő, hogy Indiában három dolog fontos a vezetésnél: a jó fék, a jó duda és a jó szerencse. Miután ezt megosztotta velünk, mondta, hogy nyugodtan üljünk be hátra, amíg ők bepakolják a bőröndünket. Igazából a kocsi tetejére dobták fel, a kísérő jobb oldalról nyúlt ki az ablakon, hogy megfogja a bőrönd szélét, a sofőr pedig a bal ablakon keresztül nyúlt fel bal kézzel rögzíteni a csomagot, majd a szuper biztos két ponton rögzített hatalmas csomaggal elindultunk az autópályán. Gondoltam magamban jó szerencsére szükségünk lesz, hogy le ne boruljon a hatalmas csomag. Már láttam lelki szemeim előtt, ahogy egy lyukba hajtunk, lefordul a bőrönd a kocsi tetejéről, darabokra törik, átmegy rajra néhány kocsi, és a ruháink szanaszét szállnak az autópályán. Szerencsére a jó szerencse velünk volt, mert rendben a szállásunkra értünk, illetve arra a szállásra, ahova a sofőr vitt. Mikor adtunk pár címet, hogy hova szeretnénk menni, közölték velünk, hogy nincsenek ilyen utcák és szállodák a városban, ezért majd ők elvisznek egy jó helyre. Nem foglaltunk előre szállást, mert valahogy sejtettük, hogy nem fogjuk olyan könnyen azt megtalálni. Egy fél órás kocsikázás után, letettek minket egy poros úton egy épület előtt, leszedték a csomagunkat és otthagytak. Pár perc múlva jött egy középkorú férfi, aki beinvitált az épületbe, ami egy szálloda volt, mint kiderült, és adott egy árajánlatot. Az ár, amit egy szobáért kért, kicsit magas volt az indiai árakhoz képest, úgyhogy leültünk a recepciónál és vártunk, hátha jön egy jobb árajánlat. Pár óra múlva, mikor kezdett a nap felkelni, és érezte a recepciós, hogy hamarosan új szállást fogunk keresni, tett egy jobb ajánlatot, amit végül elfogadtunk.

A mosókonyhába rohant, hogy felébressze az egyik itt dolgozó fiatal srácot, aki a fejére dobta a 40 kilós bőröndünket, és elindult a lépcsőn felfele. A második emelet után, már a hátán vitte a csomagot, a negyedik emelet környékén pedig már csak maga után húzta. A szálloda teljesen üres volt, de valami miatt a recepciós úgy gondolta, hogy a legfelső emelettől kezdi feltölteni. A szobánk pont olyan volt, mint amire számítottunk. Kicsit koszos, de legalább volt hol pihenni és volt saját fürdőszobánk. Kaptunk tévét és hűtőt is, de nem működtek. Persze ez se volt gond, mert egy másik srác felrohant két csavarhúzóval, és azzal próbált mindent megszerelni. Egy idő után még a konnektorba is bedugta, mi pedig gyorsan lerohantunk a recepcióshoz, ne is lássuk, ha véletlenül felgyújtaná a szállodát, és nehogy minket hibáztassanak, ha valami történne. Fél óra múlva lejött a srác, és közölte velünk, hogy sajnos semmit se sikerült megszerelnie. Visszamentünk a szobába, majd újra le kellett menni a recepciós barátunkhoz, mert nem volt WC papír. Ez se volt gond, egy harmadik srácot elküldött boltba, aki egy óra múlva megjelent büszkén egy guriga WC papírral, amin nagyjából 2-3 m papír volt, ami egy napra se volt elég, főleg, egy finom indiai vacsora után, hát még két embernek négy napra. Mint kiderült, a WC papír kincsnek számít, és aranyárban mérik, mivel itt nem papírt használnak, hanem egy kis vízzel öblítik le magukat. Mivel már bőven délelőtt volt, gondoltuk zuhanyozunk egyet, majd alszunk pár órát, mielőtt Delhit felfedeznénk. Az időeltolódás miatt éjjel nem tudtunk aludni csak napközben. Zuhanyzás közben hajat mostam, de olyan furcsa érzésem volt, mert egyre jobban ragadt a hajam, és nem jött ki belőle a sampon. Indiában tilos a vizet megkóstolni, de gondoltam muszáj lesz, hogy megértsem, mitől ragad mindenem. Kiderült, hogy sós víz folyik a zuhanyból és a csapból is. Zuhanyzás után, az ágyat letakartuk strandkendőkkel, mert a szivárvány minden színét megtaláltuk a lepedőn, és a takarókon. Elég fülledt meleg volt, úgyhogy bekapcsoltuk az ágy felett levő ventilátort, hátha enyhíti egy kicsit a meleget. A ventilátor működött, de azzal nem számoltunk, hogy a szoba valószínűleg soha nem volt kitakarítva rendesen, és amint beindult, egy kisebb sivatagnyi homok és kosz hullott a nyakunkba, arról nem beszélve, hogy az egész gépezet úgy nyikorgott, hogy majdnem ránk esett. Azonnal kikapcsoltuk, viszont ezek után a hajam úgy nézett ki, mintha egy hatalmas madárfészek lenne a fejem tetején, a sós víztől, és a sampontól teljesen összeragadt a hajam, majd a ventilátorról lezúduló kosz beleragadt, de legalább így már nem kellett a frizurámmal foglalkozni, olyan tökéletes madárfészek alakult ki a fejem tetején, hogy a legerősebb hajzselé se tartaná meg így napokon keresztül. Se az alvás, se az eső, se a szél, se a napsütés nem tette tönkre.

Miután túl voltunk az első sokkon, tudtunk pár órát aludni, majd elkezdtük szervezni a városnéző túránkat, és az Agrai, illetve Jaipuri kirándulásainkat, mert összesen négy napunk volt India felfedezésére. Recepciós barátunk nagyon készséges volt, mondta, hogy szerez egy sofőrt nekünk másnapra, aki majd körbevisz Delhiben, és elvitt egy utazási irodába, ahol be tudtunk fizetni egy Agrai szervezett útra 700 rúpia-ért. (a privát út 7000 rúpia lett volna). Miután mindent elintéztünk, kerestünk egy olyan éttermet, ahol turisták is ettek. A választék nagy volt, de minden ételt hasonlóan készítettek el, szinte minden étel csípős volt, és robbantott csirkéből készült, ezért nem sok mindent ettünk. Ebéd után sétáltunk egy kicsit a környéken, majd mentünk aludni. Másnap reggel kilenc óra fele már várt a sofőrünk, aki egy fiatal, szimpatikus srác volt, csak annyi volt vele a gond, hogy pár napja érkezett Pakisztánból, nem beszélt angolul, és nem igazán ismerte Delhit, úgyhogy együtt kellett felfedeznünk a várost. Szerencsére nekünk volt egy térképünk, és a látnivalók többségét meg is találtuk, de minden utcasarkon kérdezősködnünk kellett, hogy mi merre van, és hogy jutunk oda. A jó hír, hogy tudott baloldalon vezetni, de az első kereszteződésben már meg is büntettek minket, mert az utcába nem lehetett volna behajtani, így a mai napi bérét a büntetésre kellett kifizetnie. A forgalom enyhén szólva kaotikus Indiában, léteznek ugyan terelővonalak, de senki sem veszi őket figyelembe. Itt egyetlen szabály van érvényben, a nagyobbnak és az erősebbnek van előnye. Taxik, buszok, teherautók, pótkocsis traktorok, biciklis riksák, és három kerekű tuktukok kerülgetik a mindenütt felbukkanó szent teheneket, közöttük pedig mopedek cikáznak. Az autók és tuktukok visszapillantó tükrei be vannak hajtva, hogy többen elférjenek az utakon. Minden sofőr csak az előtte és a tőle balra levő mozgását figyeli, és arra reagál. Egészen sok mindent sikerült megnézni az első nap, láttuk Humájun császár síremlékét és a síremléket körülvevő parkot, ahol olyan érzésünk volt, mintha a Taj Mahalt látnánk kicsiben. Állítólag Humayun, a második Mogul uralkodó síremléke ihlette az agrai csodát, ahol érdemes megnézni a vörös homokkőfalakat és a tulipános motívumokat, valamint a lenyűgöző méretű hagymakupolákat. Ezután jött a Red Fort, Delhi leghíresebb épülete, ami büszkén magasodik a Yamuna folyó partján. Pompás pavilonok, paloták, és díszes márvány faragások láthatóak benne.

Ezt követte a Jama Masjid, India legnagyobb mecsete, ahova nehéz elsőre bejutni. Állandóan elzavarnak, arra hivatkozva, hogy ima zajlik. A helynek egyedi kisugárzása van, mert ez az ország legnagyobb muszlim imahelye. Sikerült még megnézni a Qutub Minar épületegyüttest, melyet az iszlám építészet egyik kiemelkedő alkotásának tartanak. A 72 méteres vörös homokkőből készült minaret az első iszlám épület volt India földjén, melyet a XII. század legvégén emeltek. A régi romok közt találunk néhány gyönyörűen díszített oszlopot, illetve az Iron Pillar vasoszlopot, mely 6 m magas, és régen, mikor még nem volt elkerítve, körbe lehetett ölelni háttal. Ha sikerült, szerencsét hozott. Apró kovácsoltvas darabokból ötvözték, és olvasztott vajjal kenték, hogy ne korrodálódjon. Ide a belépő indiaiak számára 25 rúpia volt, de külföldieknek külön pénztár volt, ahol 250 rúpia-ért adtak belépőket. Következő állomásunk a Lakshmi Narayan Temple volt, utána pedig az Indian Gate-hez mentünk, majd a Parlamenthez a kormányzói negyedbe, végül a Gandhi múzeumot láttuk. Az Indian Gate 42 m magas, az első világháborúban elhunyt katonák emlékére építették, ahol minden indiai és angol elhunyt katona neve bele van vésve a diadalívbe. A boltív alatt van egy örök tűz, amit folyamatosan őriznek. A Gandhi múzeumban néhány berendezett szobát láttunk, illetve egy kertet. Zárás előtt még elkaptuk a Lotus Templomot, ahova beültünk egy rövid meditációra, majd a kormányzati negyeden mentünk keresztül, ahol láttuk a Connaugh Palace-t kívülről, majd hazamentünk. Új Delhit 100 éve az angol gyarmatosítok alapították, modern épületek, és parkok jellemzik, míg Ó Delhi a régi Indiát idézi. Este még beültünk enni valamit az egyik étterembe, ami jó ötletnek tűnt, de másnap az Agrai kirándulás során kiderült, hogy nem volt az. Agra 200 km-re található Delhitől, ahol India leghíresebb építménye, a Taj Mahal látható, melyet Sah Dzsahan szeretett felesége emlékére építtetett hófehér márványból. Az épületen 17 évig 20 000-en dolgoztak. Agra-ba repülővel, busszal, kocsival illetve vonattal lehet eljutni. Ha az indiai vonatozásra gondolunk, akkor nem feltétlenül az elegancia jut az eszünkbe, de sokan nem tudják, hogy a világ legelegánsabb, legcsillogóbb vonatai is itt találhatóak. A britt uralom ideje alatt, Indiának egy része volt csak gyarmati kormányzás alatt, a többin, mintegy 500 különböző kisebb-nagyobb maharadzsa (király) uralkodott, akik kihasználták a brit iparosodást, és díszes vonatokat vásároltak, illetve vasutat építettek. Ezek közül a királyi vasutak közül, ma már csak egy működik, amely Delhi-Agra-Jaipur háromszöget, illetve más radzsasztani városokat érint. A vonaton arannyal díszített lakosztályokban lehet utazni, illetve egyenruhás szolgák gondoskodnak az utazó kényelméről. Mivel az árak is királyiak, mi a buszt választottuk a felejthetetlen Agrai kirándulásunkhoz. 

A buszra nagyjából két órát vártunk a szállodánk előtt, majd a közel két órás utat nyolc óra alatt tettük meg, mert dugóban álltunk, felborult kamiont mentettünk, megálltunk piknikezni, és hogy az utat mindenki élvezze, a buszon folyamatosan szólt az indiai zene, de nem a meditációs változat, hanem a legújabb Bollywoodi slágerek. Először hátra ültettek minket, egy öt üléses széksorba, ahol már hat nő ült. Szóltunk a sofőrnek, hogy ez így egy kicsit szűkős lesz, és szívesen átülnénk valahova, ahol még van esetleg két üres szék, de hiába reklamáltunk, érkezési sorrend volt. Egy angol pár, miután két órát álltunk Delhi központjában meggondolta magát, és leszállt a buszról, így megkaptuk az ő helyeiket, és az egyetlen turisták maradtunk a buszon. A helycsere után végre elindultunk, de egy óra buszozás után éreztük, hogy az előző napi vacsora egy kicsit megfeküdte a gyomrunkat, és jó lenne valahol megállni, amit a sofőrnek is mondtunk, de valószínűleg nem értette, mert mindig csak leokézta. Három óra után végre megálltunk ebédelni, ahol az első dolgunk volt megkeresni a mosdót. Az se érdekelt, hogy minden WC-ben csak egy vödör víz volt kitéve, amivel egyrészt a WC-t kellett leönteni, másrészt a kezünket, és egyéb testrészeinket kellett megmosni benne. Általában egy napra, egy nagy vödör vizet tesznek ki, és azt kell beosztani. Itt egy hosszabb megállót iktatott be a sofőr, mert majd két órát álltunk, majd kora délután újra elindultunk Agra irányába. Nyolc óra buszozás után, végre megérkeztünk Agra-ba, ahol a sofőr letessékelt minket a buszról, és egy tuktuk-os várt. Mivel turisták voltunk, minket külön vittek el az érdekesebb helyekre, vagyis boltokba, mert az indiaiak által látogatott szent helyek minket úgyse fognak érdekelni. Megint nem volt sok választási lehetőségünk, mert a busz otthagyott, és kezdődött a maratoni bolti túra. Azt azért az elején tisztáztuk, hogy nem fogunk a fuvarért külön fizetni, és a Taj Mahal-hoz zárás előtt legalább egy órával el szeretnénk jutni. A sofőr elfogadta a feltételeinket, legalábbis leokézta. Pár bolt után elvitt minket a Taj Mahal-hoz, de csak egy órát kaptunk. Fotózni mindenhol lehetett, de ha videóztunk megbüntettek, mert azért külön jegyet kellett venni. Egyébként sok templomban a cipő mellé, a fényképezőgépeket is le kellett tenni.

Miután megvettük a belépőt, egy boltíves kapun átlépve, megpillantottuk a vakítóan fehér mauzóleumot, négy minaretjével a háttérben, mely az örök szerelmet hirdeti az idők végezetéig. Dzsahán Sah mogul uralkodó, a szent Jamuna folyó kanyarulatában 18 éven át, színes féldrágakő berakásos motívumokkal díszített hófehér márványból, tökéletes szimmetriával építette meg közép-ázsiai és itáliai építészeivel a halhatatlanság és az örök szerelem emlékművét legkedvesebb felesége, Mumtaz Mahal-nak, aki tizennegyedik gyermeke születésébe halt bele. Dzsahan sah volt a Mogul birodalom feje az 1600 -as évek elején. A feleségét Mumtaz Mahal-nak, a Palota Ékszerének hívták. A sah imádta őt, és a felesége is viszont szerette. A legenda szerint Mumtaz-nak az volt az utolsó szava a férjéhez, hogy örökké szeretni fogja, és szeretné, hogy egy olyan sírt állítson neki az uralkodó, amely örökre emlékezetessé teszi a nevét. Dzsahan sahot nagyon lesújtotta a felesége halála. Egy esztendei gyász, elvonultság, és minden földi örömöktől való tartózkodás után a sah úgy döntött, hogy az élete további részét azzal tölti, hogy halott szerelmének méltó nyughelyet emel, amely menny lesz a földön. A mauzóleum, amely a szerelem oltárán valaha emelt legkülönösebb épület, India egyik jelképe, és a világ egyik legismertebb építménye lett. A Taj Mahal egy hatalmas, falakkal körülvett kertben fekszik, két mini-taj mellett, melyek közül az egyik mecset, előtte pedig az ikonikus, hosszú, tükröződő tó áll. Az épület belülről is olyan látványos, mint kívülről, finoman formált betűkkel a Korán versei, és féldrágakövek díszítik a termeket, a sírhoz pedig 43 féle követ használtak, mely a kupola alatt látható. Ha napfelkelte vagy naplemente idején látogatjuk meg a műemléket, az épület elképesztő színváltozást mutat, a sápadt rózsaszíntől kezdve az elefántcsontszínen át a halványkékig. Amikor a maharadzsa fia megdöntötte apja uralmát, a bukott uralkodónak egyetlen kívánsága volt, hogy hátralevő idejét a palotabörtönnek abban a szobájában tölthesse, ahonnan lehet látni imádott feleségének sírhelyét. Az uralkodó magának is szeretett volna egy hasonló síremléket, ám fekete márványból, a folyó másik oldalán, de trónörökös fia megelégelte apja pazarlását, és nem engedte az emlékmű felépítését. A Taj Mahal után voltunk egy márványkészítő műhelyben, ahol megmutatták a márványkészítést, utána egy textil boltba mentünk, majd egy fafaragó üzembe, és a nap végén megnéztük kívülről a Red Fort-ot, majd a sofőr letett minket egy parkban, ami körül több száz busz állt, ráadásul minden busz ugyan olyan színű volt, és nem nagyon emlékeztünk se a sofőrre, se azokra, akikkel együtt utaztunk. Abban bíztunk, hogy talán minket megismer valaki, és szól, hogy hova menjünk. Több óra várakozás után, amikor már teljesen besötétedett, reménytelennek tűnt, hogy megtaláljuk a buszunkat, úgyhogy elkezdtünk azon gondolkodni, hogy hogyan szerzünk szállást, majd hogyan jutunk vissza Delhibe, mikor hirtelen jött egy középkorú férfi, és szólt, hogy menjünk, mert indul a busz. Nagyon megörültünk, és naivan azt hittük, hogy most már minden rendben lesz, nyugis utunk lesz visszafele, alszunk pár órát a buszon, és valamikor hajnalban megérkezünk Delhibe. Mire végre sikerült elaludni az indiai zene mellett, a busz megállt, mindenkit felébresztettek, kitereltek, és a sötétben az egész csoport elindult valahova.

Semmit se láttunk a faluban, mert nem volt közvilágítás, a háztetőkön a veszekedő majmok hangját hallottuk, akik akár a nyakunkba is ugorhattak volna, ráadásul útjavítás folyt, így a lyukakra is kellett figyelni bele ne essünk. 15 perc séta után kiderült, hogy Krisna szülővárosában vagyunk, Mathura-ban, és egy hajnali misére megyünk a templomába. Egy teremben a földön kis párnák vártak minket, amikre le lehetett ülni, majd életem leghosszabb miséje kezdődött el hindi nyelven. Egy srác, aki egy kicsit beszélt angolul, mellénk ült, és folyamatosan próbálta fordítani Krisna tanításait, de valahogy hajnali két órakor nem nagyon érdekelt. A mise után, biztosak voltunk benne, hogy már egyenes az út Delhibe, de jött a következő meglepi. Nem messze a templomtól áll az a büfé, ahol Krisna kedvenc ételeit készítik, így muszáj volt bemenni, és megkóstolni azokat, nem lehetett gyomorrontásra panaszkodni. A gyomrunk éppen kezdett helyreállni, de az indiai vendégszeretet nem engedte, hogy valami jóból esetleg kimaradjunk, úgyhogy minden finomságot megkóstoltattak velünk. Abban bíztunk, hogy vagy nagyon pusztító lesz, és helyszínen megszabadulunk mindentől, vagy alattomos, és kibírja azt a pár órát, még visszaérünk Delhibe. Végül kibírtuk Delhiig, ahova valamikor kora reggel érkeztünk meg. Aludtunk pár órát, és a maradék fél napunkat a vörös erődben töltöttük, ahol megint ettünk valami izgalmasat, mert a gyomorrontásunk újabb dimenziókba fejlődött. Jaipur-ba sajnos nem jutottunk el, de az egyik srác, akivel a buszra vártunk, már járt ott, és elmesélte miket látott. Jaipur a rózsaszín város, ahol a Szelek Palotáját kell mindenképp megnézni, amely 1799-ben épült, 953 ablaka van, amik mögül a háremhölgyek kémlelték az eseményeket, anélkül, hogy őket meg lehetett volna látni. A város azért rózsaszín, mert 1876-ban a hatalmon levő maharadzsa nagy fogadást rendezett, az ide látogató VII. Edward walesi herceg tiszteletére. Mivel valami óriásit akart alkotni, úgy döntött, hogy a falakat rózsaszínűre festeti, ez ugyanis a vendégszeretet, az üdvözlés, és a barátság színe. A városban megnézhetjük még a Jaipuri Rambagh Palacet, a maharadzsa volt lakóhelyét, amely napjainkban luxushotelként működik, illetve a dombon álló sárga Amber palotát, ami azért sárga, mert ez volt az uralkodók színe. Az 1592-ben épült palotának 3 szintje van. Az első szinten tartották az ünnepeket, a következő a kormányzati szint volt, ahol a maharadzsa meghallgatta az alattvalók problémáit, az utolsó pedig az uralkodói szint volt, ahova a nép nem léphetett be. Itt található a tükörterem, amely belga kristályokkal van kirakva, illetve van egy központi udvar is, és 3-3 lakrész. 

Ha Delhiben járunk, még ellátogathatunk a Ranthambore Nemzeti Parkba, ahol tigris safari-ra lehet menni, illetve a Paharganj negyedbe, és a Chandni Chowk piacra, amit az 1600-as évek közepén építettek. Ez Ó Delhi sétálóutcája, ahol mindent meg lehet venni, és nagyszerű bepillantást enged az indiai emberek mindennapjaiba. Delhitől néhány kilométerre a Kingdom of Dreams-et láthatjuk, amely egy szórakoztató központ, ahol érdemes megnézni a Zangoora elő showt, a világ legnagyobb Bollywoodi musicaljét, látványos kosztümökkel, dinamikus táncokkal és vibráló zenével. A belépő csak 2500 forint a szórakoztató központba, ami mellett a Culture Gully áll, amely a helyi konyha ízeit kínálja. További látnivalók a városban az Akshardham, a Gurudwara Bangla Sahib, a Lodi kert, a Rashtrapati Bhavan, a Laxminarayan Temple, és a National Museum. Az ország nemzeti sportja a krikett, amit szinte minden parkban játszanak. 

Indiában szigorú vallási szabályok is érvényben vannak, amit ha valaki nem követ, akár végzetes is lehet. Évente hivatalosan ezer, a becslések szerint akár tízezer becsületgyilkosság is történik. Az ősi szokások nevében elkövetett véres önbíráskodások áldozatai azok a fiatal lányok, akik áthágva a szigorú vallási és kasztbéli megkötéseket, a szerelmet választják a számukra kijelölt férj helyett. A halálra ítélt szerelmesek ügyét a 2010-ben alakult aktivistacsoport, a Love Commando karolta fel, amelynek tagjai a jogi mellett, fizikai és lelki segítséget is nyújtanak a bosszúra szomjazó rokonok, falutanácsok, és korrupt rendőrök által üldözött, hozzájuk forduló pároknak. A nő értéke ősidőktől fogva igen csekély volt az indiai társadalomban a férfiakéhoz képest, és ez a gondolkodás sajnos a mai napig él. Amíg az idősebbek, valamint az új nemzedék problémához való hozzáállása és gondolkodása nem változik meg az oktatás és az ismeretterjesztés által, a szigorúbb állami büntetések nem fogják tudni megakadályozni sem a sorozatos nemi erőszakot, sem pedig a becsületbeli gyilkosságokat. Ez a fajta merev rendszer India egyes részein továbbra is az egyik legfontosabb tényező az emberek életében, mert attól félnek, hogy a méltatlan házasságok révén elveszítik a kasztrendszerbe való tartozást, amelyen keresztül számos előnyre tettek szert, ráadásul a falvakban működő öregek tanácsa, az úgynevezett khap pancsajatok érdeke az, hogy fennmaradjon ez az ősrégi kaszt szerinti besorolás. Az embereknek pedig nincs más választása, mint követni, amit a khap pancsajat elrendel. Az indiai nők homlokán a pötty, vagyis a bindi azt jelenti, hogy házasok, a gyerekekre pedig azért tesznek pöttyöt, hogy szerencsét hozzon nekik. A nők szárit hordanak, amely három részből áll, egy fátyolból, egy alá öltözetből (csóli), és egy szoknyából. Az egész ruha egy 5–8 m hosszú, 1 m széles színes textil, amit kapcsok vagy gombok alkalmazása nélkül rögzítenek a testre. Az anyag végét a vállukra dobják, amit pallunak hívnak. Gyakran viselt ruházat a szalvar-kamiz is, ami hagyományos tunikából és nadrágból áll, ami mellé dupattát, vagyis hosszú sálat hordanak. A férfiak hagyományos öltözete a doti, délen pedig a lungi és a mundu, melyek laza, hosszú ágyékkötők. A lungi a szarongra hasonlít, aminek végeit csőszerűen felvarrják, a mundu pedig olyan, mint a lungi, de a színe mindig fehér. Ha Indiába utazunk, nem árt, ha viszünk magunkkal váltás cipőt, mert a cipőket mindenhol le kell venni, és miután kijöttünk egy templomból, talán valakinek épp a mi cipőnk tetszett meg, és ezért abba bújt bele, vagy nincs kedve megkeresni a sajátját, és az első cipőt veszi fel, amit talál. Titok zoknit is érdemes hozni, mert néha nagyon koszos helyeken kell átmenni, ahol mezítláb nem szívesen megy az ember.

Este repültünk volna tovább, de a turisták egy részét kiütötte az indiai étel, így kanyargott a sor a WC előtt, ami miatt a gép nem tudott felszállni, ugyanis a gép addig nem szállhat fel, még nem ül minden utas a helyén becsatolva. Addig várakoztunk, míg jött a hír, hogy kitört Izlandon egy vulkán, így semmilyen Európába tartó gépet nem engednek felszállni, úgyhogy kitereltek minket a repülőből, és egy üvegfallal elkerített váróterembe vittek, ahol csak vártunk órákon keresztül. A bőröndöket nem kaptuk meg, és enni illetve inni is csak abban az egy büfében lehetett, ami az üvegkalitkánk mellett volt. A büfében csak szamószát árultak, és ahogy egy európai ment a büfé felé, az árus gyorsan kicserélte a kartonlapot, amin az ár volt, egy magasabb összegre. Mikor megemlítettük az árak változását, azt a választ kaptuk, hogy folyamatosan változik a rupia árfolyama, és a szerint cseréli a címkéket. Egy éjszakát és egy délelőttöt töltöttünk el a hideg váróteremben, mire kiderült, hogy kétszeri belépéses a vízumunk, így kereshetünk Delhiben egy szállást, és majd szólnak, ha újra indítanak járatokat. Délutánra a bőröndünk is előkerült, úgyhogy szállhattunk újra taxiba, hogy egy újabb szálláson kössünk ki. A taxisnak már nem is mondtuk hova menjen, rábíztuk magunkat. Miután elfelejtett letérni az autópályáról, elkezdett tolatni a hat sávos útón, majd egy éles jobb kanyart vett, és kitett minket egy földút mellett. Azt hittük, ezt egy jobb hely lesz, mint az előző, mert az épületre ki volt írva, hogy hotel. Az árak fixek voltak, nem kellett alkudozni, és az első emeleten kaptunk szobát. Mikor felmentünk a lépcsőn, furcsa volt, hogy minden szoba ajtaja mellett van egy 3×2 méteres lyuk, és benne egy nagyobb ventilátor. Minden szobába simán be lehetett látni, és az ajtót se kellett kinyitni vagy bezárni kulccsal, mert a ventilátor mellett simán be lehetett férni. Kíváncsiak voltunk mit tud ez a hatalmas gépezet, így beindítottuk. Természetesen szembeköpött egy nagy adag homokkal és porral, olyan erővel dolgozott, hogy a falak beleremegtek, majd masszív gépszag áradt belőle, mint mikor a motor éppen felrobbanni készül, de leállítani már nem sikerült, így mindenki a mi szobánk előtt állt, és várta, hogy mi történik. Egy kis idő után elkezdett füstölni és leállt. Ezek után már semmit se mertünk bekapcsolni, csak megágyaztunk és lefeküdtünk, de mire éppen elaludtunk, hívtak, hogy újra indítanak járatokat, és a három óra múlva induló gépre sikerült minket feltenni. Gyorsan összepakoltunk, a recepciós pedig hívott egy taxit, ami egy fél óra múlva ott is volt. A taxiban már ültek hátul ketten és elöl is, amit nem teljesen értettünk. Kiderült, hogy a taxis hozta a barátait is, mert ők még nem láttak európaiakat, és nagyon kíváncsiak voltak, így hatan egy kis kocsiban elindultunk a reptérre, a kocsi tetején a bőröndünkkel. Most négy ponton volt rögzítve a csomag, így biztos voltam benne, hogy épségben kiérünk a reptérre. Kicsit késtünk, de az utolsó pillanatban sikerült a gépre felszállni.

A kisebb-nagyobb meglepetésektől eltekintve, ami Indiában ért, nekem nagyon tetszett az ország és szívesen visszamennék felfedezni a többi részét. Sokkal rosszabbra készültem az elmesélések alapján, de szerencsére patkányt egyáltalán nem láttunk, koldusok se rohamoztak meg, és a kosz se durvább, mint például dél Olaszországban. Szerintem India egy olyan hely, amit egyszer látni kell. Aki először utazik Indiába, az általában az Arany háromszöget nézi meg, vagyis Delhi-t, Agra-t, és Jaipur-t. Ha több időt töltünk a meglepetések országában, akkor Udaipur-ba, Varanasi-ba, Mumbai-ba, és Goa-ba, illetve Kerala-ba érdemes elmenni. Jaipur-tól 300 km-re található Jodpur városa, ami attól különleges, hogy itt minden házat kékre festettek. Eredetileg a kék szín, a kasztrendszer alapján a legfelső kasztba tartozó brahmanák házát jelezte, de a rendszer eltörlését követően mindenki szerette volna kifejezni, hogy korábban azért ő is magas rangú volt, úgyhogy a legtöbben kékre festették a házukat. Udaipur India legromantikusabb városa, melyet kelet Velencéjének is neveznek a meseszép tavai miatt. A várost 1568-ban alapította II. Maharana Udai Singh, aki egy csodát akart ide alkotni, így egy gát segítségével megnagyobbította a környék tavát és egy kis szigetre felépítette palotáját, a Lake Palacet. A másfél hektárnyi területen több száz építész és több ezer munkás dolgozott. A kastély kertje is gyönyörű, mozaikberakásaival, szökőkutjaival, és lótuszvirágaival. Miután India elnyerte függetlenségét, a palota szállodává alakult. A tóban még egy kis sziget is található egy gyönyörű pihenő épülettel, mely olyan szép, hogy állítólag a Taj Mahalt építő uralkodó is megcsodálta, és a világhírű síremlék alkotásakor alkalmazott néhány építészeti ötletet. Goa India keleti részén fekszik, ahol a monszunnak köszönhetően, sok az örökzöld fafaj. Legértékesebb fái a teak és a szal. A tengerpart közelében kókuszpálmák, a folyótorkolatokban pedig mangroveerdők vannak. Innen délebbre található Kerala, melyet Isten országának is neveznek. A finomhomokos partok, a buja növényzet, a lélegzetelállító kókusz- és teaültetvények láttán egy trópusi paradicsomban érezhetjük magunkat. A régió titokzatos holtágain, természetes alapanyagokból épült lakóhajókon utazva fedezhetjük fel a környéket, amelyek hálószobával, fürdőszobával, és konyhával is fel vannak szerelve. A jellegzetes hajók a „kettuvallamok”, melyek érdekessége, hogy építésük során egyetlen szöget sem használnak, a fából készült elemeket mindössze kókuszrosttal rögzítik. Ha errefelé hajózunk, akkor láthatjuk a banánfás ligeteket és a lagúnák autentikus lakóit, amint épp banánt szüretelnek vagy ruhát mosnak. Cochin városban megnézhetjük a híres kínai halászhálókat és a történelmi jelentőségű Szent Ferenc templomot, illetve a legendás fűszerpiacot. Ne feledjük, hogy az 5000 éves indiai gyógyászat, az ayurveda is innen ered, így Kerala tökéletes úti cél azok számára, akik utuk során teljes tesi, lelki és szellemi feltöltődésre vágynak.

Az ayurvéda a testet egészben nézi, és ehhez mérten megállapítja a testegyensúly zavar valódi okát, illetve tanításai alapján mindenki meggyógyíthatja magát, ha megérti saját testét, és annak igényeit. Elsőként meghatározza az alkatunkat, (dosa) majd ehhez mérten megnézi melyik pszicho fiziológiai típusba illünk bele (Vata, Pitta, Kapha). A táplálkozási és az életviteli tanácsadások terén nem a tünetekből, hanem a páciensből indul ki, megállapítja az egyensúlyzavar, azaz a születéskori testtípustól való eltérés okát. A táplálékok és gyógynövények tulajdonságai összhangban állnak ízükkel, alkotóelemeikkel, hevítő vagy hűtő hatásukkal, és a szervezettel való energiaközlésük módjával. Hat uralkodó ízt, és hat – páronként ellentétes – minőséget különböztet meg. Energiája szerint a hat íz két csoportra osztható: az erős, a savanyú és a sós, amik hevítenek, vagyis növelik a Pittát, míg az édes, a fanyar és a keserű hűt, tehát csökkentik azt. Az ízek mellett az ételek további hat jellemzője a nehéz vagy könnyű / az olajos vagy száraz / a meleg vagy hideg étel. Az ayurvéda szerinti kiegyensúlyozott étrendnek minden étkezéskor tartalmaznia kell mind a hat ízt, illetve a táplálkozásnak összhangban kell lennie az évszakokkal is. Keralában számos gyógyításra specializálódott ayurvéda központ található, ahol életmód- és dietetikai tanácsadással egybekötve különféle masszázsokat, arc- és testkezeléseket vehetünk igénybe, illetve a jóga és a meditációs gyakorlatok segítségével tökéletes harmóniába kerülhetünk önmagunkkal és környezetünkkel. Tradicionális drámajátékra is elmehetünk, ha a Kathakali zenés-táncos előadására váltunk jegyet, ahol az erőteljes smink, a dekoratív ruházat, továbbá a végtagok és a szemek rendkívül kifejező mozgása utal az egyes karakterek szerepére és jellemére. Érdemes az előadás helyszínére a kezdés előtt legalább egy órával érkezni, mert így láthatjuk, hogyan készülnek a táncosok a bemutatóra arcuk kifestésével és díszes öltözékükkel. Keralát elsősorban a természeti szépségekért, a zöldellő teaültetvényekért, a Backwaters lagúnáinak különleges hangulatáért és a nemzeti parkok gazdag állatvilágáért érdemes meglátogatni. Az első teacserjéket a Brit Kelet-India Társaság hozta ide Kínából, a XIX. század közepén. 

Indiában a tavasz kezdetét a hindu Holi, vagyis a színek fesztiválja jelzi, amely Phalguna hónap utolsó teliholdas napjára esik. Mi pont lemaradtunk a fesztiválról, mely hagyományai India egyes pontjain eltérnek egymástól, de a legtöbb helyen öt napig ünneplik. A fesztivál egyik új szokásává vált a Phalguna Poornima, vagyis telihold éjjelén, máglyán elégetik a tél során az otthonokban felhalmozódott gyúlékony anyagokat, jelezvén a hűvös napok elmúlását, valamint a forró nyári időszak közeledtét. A máglyaégetést követő napon mindenki festékporral szórja be a másikat, és vízzel locsolja le. Az ünnep az újjászületést jelképezi, és a jó győzelmét a gonosz felett. Holi alkalmából a legtöbben bhang-lassit vagy bhang-badam milk-et fogyasztanak, mely egy madártejhez hasonló édes-sárga hideg ital, csak tojáshab nélkül készül, sáfránnyal, kardamonnal és mandulával. Ami az ételeket illeti, a hétköznapi emberek nem fogyasztanak sok gyümölcsöt, mert az indiai árakhoz és az átlagkeresetekhez képest a legtöbb gyümölcs - a banánt leszámítva - elég drága. Az átlag indiai olajban sült sós snackeket (pakora, samosa, dosa, wada) eszik reggelire, amihez általában chait iszik. Naponta egyszer van főétkezés, egy nagy "thali", ami rizsből, "dhal"-ból (általában sárga vagy vörös lencse curry), sült gabonalepényből (papad, chapati, roti, naan vagy puri), és két-három féle "sabji"-ból (zöldség curry) áll. Az indiaiak rengeteg édességet esznek, kis tejes-cukorszirupos golyócskákat, vagy olajban sült, cukorszirupba áztatott sűrített tejes lepényt. A chainak nevezett sűrű tea sok tejjel és cukorral készül, a masszala szoda citrommal, sóval, és cukorral ízesített szódavíz, a dzsal dzsira citrommal, sóval, köménnyel és mentával készül, a lasszi joghurtszerű, édes ital, aminek frissítő hatása van, a faluda rózsaízű ital, ami tejből és különféle magokból készül és cérnametélt is van benne, a badam pedig tejből készül, amit mandulával és jóféle sáfránnyal ízesítenek. A hindu hagyomány legszigorúbb tiltása a marhahús fogyasztására vonatkozik, mivel a szarvasmarha szent állat. A hinduk és a dzsainisták kerülik a hagyma és a fokhagyma fogyasztását, mert azok felpezsdítik a vért és a szexuális vágyat, valamint azokat a növényeket, amik fogyasztható része a föld alatt terem, mivel ezek leszedésekor a földben lévő élőlények sérülést szenvedhetnek. 

Az indiai szokások eléggé szigorúak, ugyanis nem illik az utcán ölelkezni, csókolózni, egymás kezét fogni, mert ez megbotránkozást kelt. Mivel a tehén az országban szent állat, ne nyilatkozzunk róla tiszteletlenül, és ne beszéljünk marhahús-ételekről. A fej szent és sérthetetlen, ezért ne érintsük meg senkinek se a fejét, még egy kisgyerekét se. Ha egy indiai férfi megfogja egy vele egynemű társának a kezét, az a barátság jele, ezért az indiai és az arab férfiak gyakran kézen fogva sétálnak. A szent helyekre, és az otthonokba való belépés előtt le kell venni a cipőt. A fejrázás jelenthet igent, talánt vagy nem tudomot is. Üdvözléskor a két tenyeret összeteszik és enyhén meghajolnak egymás felé, ugyanekkor a namaszte kimondása megfelel az üdvözlömnek. A kézfogás kerülendő, különösen az ellenkező nem részéről. Evéskor csak a jobb kezet illik használni, mivel a bal kéz az illemhely használatára van fenntartva. Az idegenektől ismerkedéskor megkérdezhetik vallási hovatartozásukat, családi állapotukat, de szóba kerülhet az életkor, a végzettség, a munka és a jövedelem is. A harmincas éveiket töltők körében ritkaság, ha valaki még nem házas és nincsenek gyerekei. Bár a szerelmi házasságok száma emelkedőben van, a hagyományos hindu házasságot a családok döntik el. A megfelelő pár kiválasztását diszkréten végzik, először a szűkebb közösségben, de igénybe veszik profi házasságközvetítők segítségét is, illetve az olyan eszközöktől sem riadnak vissza, mint a házassági hirdetés vagy az internet használata. A pár összeillését a horoszkópjaik egybevetésével is vizsgálják. A házasulandók törvényes alsó életkora 18 év, és a lányos családnak hozományt kell adnia, amelynek során a család erején felül, akár hitelek felvételével is beszerzi az új háztartáshoz szükséges holmikat (televízió, mosógép, számítógép vagy akár autó). Az Indiában végzett nagy számú abortusznak, melynek során főként lánymagzatokat távolítanak el, a hozományadási kényszer az egyik fő oka. A házasok szokás szerint a férj családjával élnek együtt, ahol az irányítás az anyós kezében van. A válás és újraházasodás lehetséges, és terjedőben van a városokban, de a társadalom többsége elítéli, és a bíróságok sem rutinszerűen folytatják le az eljárást. A magasabb kasztokban megözvegyült nőktől elvárják, hogy ne menjenek férjhez, hordjanak fehér ruhát és jámbor életet folytassanak. A gyermek születéséhez, illetve a vele kapcsolatos különböző alkalmakhoz (horoszkóp felállítása, névadás, az első szilárd étel adása, az első hajvágás) különleges szertartások társulnak. Az ortodox szikhek turbánt viselnek, nem dohányoznak, nem vágják le a hajukat, de a pársziknak is tilos dohányozni. Sok hindu nem eszik húst és nem iszik alkoholt, illetve kerüli más stimulánsok használatát.

Varanaszi a Gangesz bal partján, a Varuna és az Assi folyók találkozásánál fekszik, mely a hinduk több ezer esztendős szent városa. Pontos alapítása nem ismert, a hindu legendák szerint már a világ teremtése előtt is létezett, és Siva védelmének köszönhetően a világ pusztulása után is fenn fog maradni. Varanasi-ban több mint 2000 szentély van, a Gangeszben való megmártózás pedig megtisztítja a lelket. Ami a temetést illeti, a hinduk általában nyílt tűzön hamvasztják el a halottaikat. A temetési eljárás célja az elhunyt és az élők megtisztítása és vigasztalása. Az eljárás fontos eleme a sradda, aminek során vizet és rizsből készült süteményeket ajánlanak az ősöknek. Az elégetés után a hamvakat összegyűjtik és 13 nappal a halál bekövetkezte után (ekkorra a vérrokonokat rituálisan megtisztultnak tekintik) a család egyik tagja a hamvakat egy szent folyóba szórja, vagy közvetlenül az óceánba. Amikor meghal valaki, testét megmossák, haját és körmét levágják. A férfi halottat tiszta fehér, a nőt pedig színes lepelbe csavarják, és virágokkal borítják. Az elhunyt legidősebb közvetlen férfi családtagja (általában a fia, az apja, a testvére vagy a férje) kopaszra nyíratja a haját, és fehér ruhába felöltözve vezeti a gyászmenetet, amely órákig is eltarthat. Varanasi szűk sikátoraiban gyakran összefuthatunk ilyen menetekkel, amint a résztvevők ütemesen kántálják: Rám nám szatja he! ( „Ráma neve az igazság”.). A menet mindig a Gangesz partján ér véget, a Manikhárnika ghatnál vagy a Harischandra ghatnál. Előbbi a halottégetés fő helyszíne, ahol mindig számos máglya ég, párhuzamosan akár szertartások tucatjait is végzik. Amikor a holttesttel megérkeznek a folyópartra, akkor a testet rituálisan ötször megmerítik benne. A Gangesz vize lemossa a bűnöket, mintha utolsó szent fürdőjét venné az elhunyt. A mindennapokban ez sokszor úgy néz ki, hogy a test akár fél órát is a vízben ázik, amíg a halottégetők nem érnek rá vele foglalkozni. Ezután ráhelyezik a testet a halott vagyoni helyzetétől függő méretű máglyára (a fa igen drága), gyakran a hordozó ravatal fáját is összetörik és elhelyezik a testtel együtt. Az aranyszállal átszőtt felső takaróleplet leveszik a holttestről, a szájába kenőcskeveréket tesznek, és a testet is több helyen bekenik vele. Néha magát a máglyát is meglocsolják ghível és befüstölik tömjénnel, illetve szantálforgácsot is vetnek, és a szertartást vezető legidősebb férfirokon többször körbejárva a halottat a rituálé által előírt módon meggyújtja a tüzet. Amíg ég a tűz, a rokonság a közelben összegyűlve hosszú részleteket recitál különböző szent szövegekből. A test elégetése másfél – két órát is eltart, időnként a halottégetők égést elősegítő port szórnak a máglyára. A hamvasztás befejeztével – ha szükséges – a legidősebb férfirokon szétzúzza az épen maradt csontokat egy erős bottal, legfőképp a koponyát, hogy a lélek szabadon távozhasson. Zárásként még hoznak neki egy korsó vizet a Gangesz-ből, amelyet a válla fölött ráöntenek az elhamvasztott testre és maga mögé dobják a korsót, hogy az darabokra törjön. Ezzel a rituálisan megszakítja a rokoni kapcsolatot a halott és az itt maradt család között, hogy a lelket semmi se kösse többé ehhez a világhoz, végül az elhunyt hamvait belekotorják a folyóba. Azt még érdemes tudni, hogy a csecsemőket, a terhes nőket, a szent embereket és a kígyómarásban elhunytakat haláluk után nem égetik el, ugyanis ők tisztának számítanak, így nincs szükségük a szertartás által nyújtott megtisztulásra. Akit nem szükséges elégetni azokat egyszerűen csak a folyóba helyezik, így nem ritka látvány a Gangeszen úszó hulla. A halált követő egy évben még minden hónapban kell tartani egy kisebb szertartást, majd a gyászév letelte után is évente mutatnak be áldozatot a halott lelkéért. E rítusok vallási célja a biztos és végső átmenet az elhunyt számára egyik életből a másikba, gyakorlati célja és haszna, pedig a gyász feldolgozásának elősegítése, és az elhunyt családjának összetartása.

A hinduizmusra az istenek és istennők sokfélesége jellemző, amelyek szinte minden filozófiai alapelvvel, kedélyállapottal vagy hellyel összefüggésbe hozhatóak. A hindu családok hagyományosan különleges kapcsolatot tartottak fenn az istenekkel földrajzi és kasztbeli származásuktól függően. Ezt jelképezik a minden hindu családban megtalálható házi oltár megszentelt szobrocskái, melyek közül néhányat örököltek, másokat zarándoklatuk során vásároltak. A családtagok minden nap a házi oltár elé járulnak és tiszteletüket fejezik ki az isteneknek és az istennőknek, akik a hit szerint akkor védelmezik az otthont, ha elvégzik a púdzsát. E szertartás során imákat mondanak, mécsest vagy füstölőt gyújtanak és étel-, gyümölcs- vagy virágáldozatot mutatnak be. A hinduk számára előírás az évente legalább egyszeri dzsatra, vagyis zarándoklat egy szent helyre. Erre az istenek kegyelmének elnyerése miatt van szükség, aminek tárgya lehet konkrét kívánság, egy elhunyt hamvainak szent helyre való szállítása, vagy a lelki fejlődés elősegítése. Indiában több ezer szent hely található, ahová a zarándokok utazhatnak. Az idősebbek kedvelik Váránaszi felkeresését, amit utolsó útjuknak szánnak, amiről az a hiedelem terjedt el, hogy aki ott hal meg, az mentesül az újjászületési ciklus terhe alól. Indiában a legtöbb ünnep és fesztivál vallási eredetű, akármilyen színes, zajos és látványos. 12 évente négyszer, egyidejűleg négy különböző helyen tartják észak- és közép-Indiában a Kumbh mela hindu vallási ünnepet, ami a Földön a legnagyobb embertömeget megmozgató vallási összejövetel. Ez a hatalmas ünnepség hindu zarándokok tízmillióit vonzza, akik között mindenféle kaszt és felekezet megtalálható. A ceremónia folyamán, van folyóban való megmártózás, aminek helyszíne lehet a szentnek tekintett Gangesz, a Sipra vagy a Godavari. Az ünnep eredete a jó és a rossz közötti harc, ami az istenek és a démonok között zajlott le. A harc tárgya egy korsó volt (kumbh), amiben a halhatatlanság nektárját tartották. Visnu elrohant a korsóval, de repülés közben négy csepp a földre hullt Alláhábád-ban, Haridvar-ban, Naszik-ban és Udzsain-ban, ahol ma a szertartások folynak nagyjából hat hétig. A megmártózásra kedvezőnek tartott időpontból azonban általában mindössze hat van. Az Alláhábád-ban tartott esemény neve Maha Kumbh Mela, ahol a legnagyobb a tömeg. Mindegyik helyszín tart hatévente Ardh Mela néven ismert kisebb eseményt, és évente Magh Mela néven tartanak egy még kisebbet. 

A jóga is Indiából ered, amit a természetben élő bölcsek fejlesztettek ki. Önmagában hordozza a vallások pozitív elveit, a szeretetet, a megbocsátást, a megértést, a segítőkészséget és az erőszak ellenességet. A jóga egyetemes spirituális út, amelyben az ember a saját tapasztalataira, nem pedig mások előírásaira és parancsaira épít. Nyolc ága van:

• Jama - az öt etikai előírás - erőszakmentesség, nem-ártás (ahimsza), igazmondás és igazságosság (szatja), a tulajdon tisztelete (asztéja), önmegtartóztatás, önfegyelmezés (brahmacsarja) és a birtoklásmentesség (csak a létfenntartáshoz szükséges dolgok megtartása (aparigraha)).
• Nijama - az öt erény - a külső és belső tisztaság (saucsa), a megelégedettség (szantósa), az önfegyelem (tapasz), az öntanulmányozás és az önnevelés a szent iratok tanulmányozása által (szvádhjája) és Isten iránti teljes odaadás (ísvara-pradhána).
• Ászana: különféle testhelyzetek, testtartások
• Pránájáma – légzéstechnikák
• Pratjáhára -"Befelé tekintés" - melynek során a tudat, az érzékek és az érzékelés tárgyai nem lépnek kapcsolatba egymással
• Dhárana - koncentráció - a figyelem egyetlen dologra való összpontosítása.
• Dhjána - mély meditáció - a figyelem egy dolgon, vagy folyamaton való tartása hosszú ideig
• Szamádhi - az önvalóval való eggyé válás - transz, az abszolút való megismerése

Az indiai tánc az indiai kultúra szerves része, melyet táncesteken, fellépő helyeken, és templomokban is láthatunk. A mítoszok szerint a táncot maga Brahma, a teremtő találta fel, mivel az istenek szerettek volna olyan művészeti formát adni az embereknek, amely szemet gyönyörködtet, hangzásával csodálatot kelt, és bárki gyakorolhatja. Brahma a Rigvédá-ból vette a beszédet, a Számavédá-ból a zenét, a Jadzsurvédá-tól az utánzást, az Atharvavédá-tól pedig az érzéseket. Ezekből született az ötödik Véda, a Nátjavéda, a színművészet. Az indiai táncokat három csoportba sorolhatjuk, vannak néptáncok, klasszikus táncok, és modern táncok.

Néptáncok:

• Csau (Észak-Kelet India) - A darabok témája lehet mitológiai vagy természeti, de szólhatnak a mindennapokról vagy érzésekről.
• Dindi, Kala (Mahárástra) - A kala Krisna születésnapján kerül előadásra. A dindi nevű táncot októberben vagy novemberben láthatjuk, az Ekadashi nap keretében.
• Dhurang (Uttar Prades) - Az állam közismert halotti rituálé tánca a dhurang. Célja a gonosz lelkek távol tartása a halottól. A táncosok fehér ruhában, kört alkotva, karddal táncolnak. Mozdulataik harci táncra emlékeztetnek.
• Gharba, Padhár, Rász, Tippani (Gudzsarát)
• Gambhura, Kalikapatadi, Alkap, Domni (Nyugat-Bengál)
• Kunbi, Mando (Goa) - A kunbi a legismertebb goai törzsi néptánc. Gyakran egyszerű piros ruhában járják ezt a komoly lábmunkát igénylő rituális népi táncot. A mando egy szerelmes dalra épülő csoporttánc. Általában lassú tempóval indul, majd fokozatosan felgyorsul és a végén vidám pörgésben ér véget.
• Lahoor (Haryana) - A lahoort tavasszal, a betakarítások után nők táncolják. Jellemzője a kérdés-feleletként énekelt szellemes dal.
• Tera Tali (Rádzsasztán) - Rádzsasztán állam kultúráját ezernyi helyi tánc képviseli. Egyik legérdekesebb a Tera Tali, ami egy bonyolult rituálé, és a Kamar törzs nőtagjai táncolnak. A táncosnők különböző testrészeire kis cintányérokat erősítenek, amelyeket a kezükben levő cintányérokkal szólaltatnak meg. A hölgyek fején kendő van, és a tánc egy meghatározott pillanatában az ajkaik közé egy kis tőrt szorítanak, a fejükön pedig díszes edényt egyensúlyoznak.

Klasszikus táncok:

• Bhárata nátjam (Dél-India tamil népességű területei) - Ez a dél-indiai több ezer éves szakrális tánc képviseli a legrégibb töretlen hagyományt a klasszikus indiai táncstílusok közül. Szakrális szerepe miatt korán lejegyezték, így ezek az iratok is hozzájárultak fennmaradásához. A templomokból a színpadokra csak a XX. században került. A tánc műfajának központja Csennai. - Ebbe a táncba nyertem betekintést Indiában, ahol egy és két kezes mudrákkal, szem forgatással, fej és nyak mozgatással mesélik el a történeteket, a lábakkal pedig csak alaplépéseket lépnek. 
• Odisszi (Orisza) - Ez egy klasszikus orisszai templomi tánc, egy szertartásos felajánlás. A láb, a test és a kezek helyzetére szigorú szabályok vonatkoznak. A tánc egyik kedvelt témája Dzsajadéva Gíta Govinda című műve.
• Kucsipudi (Ándhra Prades) - E táncot eredetileg csak brahminok, azaz papok táncolhatták. Minden darab Visnu isten inkarnációiról szól. A táncelőadás legérdekesebb része, amikor az előadó egy vízzel teli edényt egyensúlyoz a feje tetején, miközben egy réz tál peremén táncol.
• Manipuri (Manipur) - India észak-keleti részéről származik, amelyet vallásos szertartásnak tekintenek. A Lai Haroba nevű, teremtést ábrázoló rituális táncból fejlődött ki. A táncosokat énekesekből álló kórus kíséri, a többi klasszikus indiai tánctól eltérően a táncosnők koreográfiája sok lassú, andalító elemet tartalmaz. A férfi táncosok saját dobjuk ütemére forgószélként táncolnak, és a legtöbb előadás témája Krisna.
• Mohiniaattam (Kerala) - Kerala államból származik ez a fél-klasszikus tánc, amelyet még a kathákali-nál is régebbinek tartanak. Eredetét tekintve ez is templomi tánc volt. A Mohini szűz lányt jelent, ezért a táncosnő öltözéke arannyal díszített fehér szári. A történetek Visnu és Krisna Istenről, a hozzájuk való hűségről, és a szeretetről szólnak.
• Szattrija (Asszám) - Egyike a nyolc fő klasszikus indiai táncnak.
• Kathak (Észak-India) - Egyike a nyolc fő klasszikus indiai táncnak. Mai formája a templomi és rituális táncok elemeit tartalmazza, és a bhakti mozgalom befolyását.
• Kathákali (Kerala) - Klasszikus táncdráma, amely elsősorban Kerala államban elterjedt.