Csehország

A polka eredetileg a cseh nép élénk, udvarló tánca volt, melyet 1843-ban mutattak be Párizsban. Az idő múlásával különböző változatai fejlődtek ki, mely alapja három gyors lépés és egy szökellés. 

Ausztria

A bécsi keringő a legrégebbi társastánc. Neve a német „waltzen” (forogni, keringeni) szóból származik, mely a talajon sikló lábak forgó mozgására vonatkozik. A bécsi keringő, amely 6 lépésből áll, két ¾-es ütemre volt felosztva, és egy teljes fordulással összekötve kiteljesedett az akkoriban még szokásos balett-technika segítségével. Néptáncként a harmincas évek elején fedezték fel újra, Németországban és Ausztriában. A tánc a gyors, egyenletes, szárnyaló, teret betöltő lépésekben és forgásokban fejeződik ki. Zenéjében – amely egyébként mára új lendületet kapott André Rieu keringőkirálynak és zenekarának köszönhetően – sok a vonós hangszer.

Görögország

A szirtaki visszafogottan kezdődő, fokozatosan felgyorsuló, majd lelassuló görög népi tánc. Akár egyedül, akár többen láncban vagy kör alakban egymásba kapaszkodva lejtik. A feszültséggel teli tánc a "Zorba, a görög" című film zenéjével vált világszerte népszerűvé.

Olaszország

A tarantella kifejezés Dél-Olaszország jellegzetes táncait, illetve a hozzájuk kapcsolódó zenei stílust jelöli. Tempójuk gyors, ritmusuk jellemzően 6/8, 8/8 vagy 4/4. A tarantellát először a XVII. század elején említik, majd a XIX. században a Szicíliai Királyság szimbólumává vált, és a tarantella név ekkor olvasztotta magába Dél-Olaszország számos táncát. A XVIII-XX. század között sok zeneszerzőt megihletettek a déli dallamok, ennek következtében kialakult egy művészi tarantella. 

Spanyolország

A flamenco gyűjtőnév az Andalúziában élő cigányok által a XVIII-XIX. században elterjesztett népzenére és táncstílusokra. Mivel a flamenco tükre a spanyol cigányok életének, a teljes emberre hatást gyakorol: viselkedésében, életfelfogásában, öltözködésében, szerep-mintáiban, teljes valójában érzékelhető hatása. A nép az éneken, a gitárjátékon, és a táncon keresztül máig őrzi a "flamenco esszenciát", a flamenco szabályait, és törvényeit. Az andalúz flamenco-műfajok a fandangos, a malaguenas, a granainas, és a cantes de lavante. A műfaj kialakulásának ideje egybeesik a spanyol nemzettudat kialakulásával, a nemzeti romantika időszakával. Bár a spanyolok életét korántsem szövi át annyira a flamenco mint az andalúziaikét, de mindenhol rendkívül népszerű, és a spanyol identitásnak szerves részét képezi.

A pasodoble az 1920-as években terjedt el bikaviadal-pantomim név alatt. Mai formáját Franciaországban alkották meg, ahol eleinte főleg táncművészek táncolták, mielőtt show- és versenytáncként a tánctanárok felfedezték volna. A pasodoble bikaviadalt jelképez, ahol a férfi a matador szerepét ölti magára, a nő pedig a piros kendőét. A férfi és a nő együtt mozog egy képzelt bika körül, miközben flamenco-elemeket, és az arénabeli küzdelemre jellemző stilizált figurákat adnak elő. A tánc alapja a paso doble, azaz a kettős lépés, a sarok és a féltalp hangsúlyos lehelyezése, valamint a ritmikus haladó lépések. Egyik jellemző eleme az appel, amely egy energikusan, talpon, helyben táncolt lépés, a térdek enyhe süllyesztésével. A pasodoble-táncos karakterét nagymértékben meghatározza a bikaviadal-motívum. A férfitől, mint matadortól elvárják a csaknem elbizakodott büszkeséget, a merész elszántságot és eleganciát, a nőtől az öntudatos távolságtartást, a nagyfokú hajlékonyságot és gyorsaságot.

Anglia

Az angol keringő az 1920-as évek elején a bécsi keringő utódjaként fejlődött ki. A Habsburg Birodalomban kialakult ekvivalensével szemben azonban itt a kerek mozdulatok mellett már egyenes mozgást is tapasztalhatunk. Az angol keringőt származási helye alapján nevezték el, ugyanis az angolok a bécsi változatot ebben az időben túlságosan közelinek, és erotikusnak gondolták. Kezdetben előre törekvő versenytánc volt, azonban később a fordulásokból az ütemek végét már összezárt lábak jellemezték. Szerkezete átlós jelleget kapott, mert a teljes fordulatok bonyolultnak tűntek, és a jobbra, illetve balra fordulásoknál csak háromnegyedet fordultak. Emellett jellegzetessége még az emelkedések és süllyedések megformálása, és az ezek közötti átmenetek hangsúlyozása.

Írország

Az ír sztepptánc a tradicionális ír táncokban gyökerezik. A legfőbb ismertetőjegyei a mereven tartott felsőtest és a gyors, precíz lábmozdulatok. Kétféle cipőt használnak a táncosok: a kemény cipőt (hard shoe), amely a sima szteppcipőhöz hasonló hangzást ad, és a puha cipőt (soft shoe), amely pedig a balett papucshoz hasonlít.

Oroszország

A klasszikus balett-technika az udvari táncokból alakult ki – számos nagyszerű balettmester és balett-táncos művészi alkotómunkája által - és csiszolódott jelenlegi formájúvá. A balett gyökerei az ókorba nyúlnak vissza; különféle változatait a kultúra történetének valamennyi korszakában megtaláljuk. Az olasz balett őstípusának Bergonzio di Botta allegorikus élőképjátékát tekintik, amelyet egy 1489-ben, Milánóban rendezett ünnepélyen mutattak be. A XVII. század elején az olasz balett kapcsolódott az akkor kialakulóban lévő operához. A XVI. századi francia balett első reprezentatív megjelenése a Párizsban 1581-ben előadott Ballet comique de la Reine volt. A XVI. és XVII. századi bécsi balett kialakulásában olasz, francia és hazai elemek vettek részt. Fellendülését a Habsburg uralkodók mind fokozottabb támogatásának köszönhette. Az előadott baletteknek a XVII. században, sőt még később is érdekes módon nem a hivatalos olasz, hanem bécsi komponisták írták a zenéjét. A XVIII. századi balett történetében jelentős fordulat a pantomim megszületése volt. Az új irány a táncmozdulatokkal kifejezett, és zenével kísért cselekményt tekintette a dramatikus táncművészet egyedül jogosult formájának, és elvetette a szavalt vagy énekelt szöveg kiegészítő közreműködését. Ekkor szakadt el fokozatosan az operától, és vált önálló műfajjá. A XIX. századi balett alakulását főképp az allegorikus, mitológiai témákkal való szakítás, és a romantikus témák felé fordulás jellemezte. A XX. század kezdetét megelőző évtizedekben az európai balett központja pedig Oroszországba helyeződött át.

Közel-Kelet

A hastánc közel- keleti eredetű tánc, jellegzetessége a csípőkörzések, nyolcasok, rázások, a fej, a váll, a mellkas és az alsó testrészek izolációja. A mozdulatok lágyan hullámzóak, nőiesen kecsesek, de szenvedélyesen energikusak, és erőteljesek. A hastánc eredetileg improvizatív műfaj volt, zenéje igen kifejező, és érzelemgazdag.  Ez a tánc a világ egyik legrégebbi, mai napig szinte változatlan formában fennmaradt tánca. Eredeti arab neve raqs sharqi, ami szó szerint azt jelenti, hogy a kelet tánca. Az ókori társadalmakban kikerült a tánc a templomokból a világi életbe, és szórakozásból, illetve szórakoztatásból végezték. Az ókori Görögországban a szegényebb családból származó lányok kimentek a piactérre, ahol a lelkes közönség pénzt dobált az ügyes táncosnak, így össze tudták gyűjteni a hozományra való pénzt, és hogy azt biztos helyen tudják, felvarrták a ruhájukra díszítésként. A pénzdobálás szokása a mai napig fennmaradt az arab országokban, és a mai táncos ruhákat is az ókori aranypénz utánzatával díszítik. A tánc gyökerei az ókori világ termékenységi szertartásaihoz vezetnek vissza, és a mai napig kapcsolódik a termékenység gondolatához. Egyiptomban például el sem képzelhető esküvő hastánc nélkül, és szokássá vált az is, hogy a fiatal pár a hastáncosnő hasára teszi a kezét, ezzel szimbolizálva vágyukat, hogy a kapcsolat termékeny legyen. Az orientális tánc a különböző születési szertartások által is kapcsolatban áll a teremtéssel. Számos arab törzsben a szülő nőt körbevették a törzs nőtagjai, és ismétlődő has mozdulatokat végezve táncoltak körülötte, ezzel mutatva, hogy milyen mozgásokat végezzen szülés közben. A hastáncot hagyományosan mezítláb táncolják, hogy közvetlen kapcsolat alakuljon ki a Földanyával, és annak energiáit tudják felvenni és közvetíteni. Sokféle kultúrából építkezik, hordozza az ókori egyiptomi, az indiai termékenységi papnők, az Indiából elvándorolt cigány törzsek, az Afrikai perzsa népek, a beduin törzsek, a török, a görög, és a balkáni népek táncainak elemeit. 

India

Az indiai tánc az indiai kultúra szerves része, melyet táncesteken, fellépő helyeken, és templomokban is láthatunk. A mítoszok szerint a táncot maga Brahma, a teremtő találta fel, mivel az istenek szerettek volna olyan művészeti formát adni az embereknek, amely szemet gyönyörködtet, hangzásával csodálatot kelt, és bárki gyakorolhatja. Brahma a Rigvédá-ból vette a beszédet, a Számavédá-ból a zenét, a Jadzsurvédá-tól az utánzást, az Atharvavédá-tól pedig az érzéseket. Ezekből született az ötödik Véda, a Nátjavéda, a színművészet. Az indiai táncokat három csoportba sorolhatjuk, vannak néptáncok, klasszikus táncok, és modern táncok.

Néptáncok:

Csau (Észak-Kelet India) - A darabok témája lehet mitológiai vagy természeti, de szólhatnak a mindennapokról vagy érzésekről.

Dindi, Kala (Mahárástra) - A kala Krisna születésnapján kerül előadásra. A dindi nevű táncot októberben vagy novemberben láthatjuk, az Ekadashi nap keretében.

Dhurang (Uttar Prades) - Az állam közismert halotti rituálé tánca a dhurang. Célja a gonosz lelkek távol tartása a halottól. A táncosok fehér ruhában, kört alkotva, karddal táncolnak. Mozdulataik harci táncra emlékeztetnek.

Gharba, Padhár, Rász, Tippani (Gudzsarát)

Gambhura, Kalikapatadi, Alkap, Domni (Nyugat-Bengál)

Kunbi, Mando (Goa) - A kunbi a legismertebb goai törzsi néptánc. Gyakran egyszerű piros ruhában járják ezt a komoly lábmunkát igénylő rituális népi táncot. A mando egy szerelmes dalra épülő csoporttánc. Általában lassú tempóval indul, majd fokozatosan felgyorsul és a végén vidám pörgésben ér véget.

Lahoor (Haryana) - A lahoort tavasszal, a betakarítások után nők táncolják. Jellemzője a kérdés-feleletként énekelt szellemes dal.

Tera Tali (Rádzsasztán) - Rádzsasztán állam kultúráját ezernyi helyi tánc képviseli. Egyik legérdekesebb a Tera Tali, ami egy bonyolult rituálé, és a Kamar törzs nőtagjai táncolnak. A táncosnők különböző testrészeire kis cintányérokat erősítenek, amelyeket a kezükben levő cintányérokkal szólaltatnak meg. A hölgyek fején kendő van, és a tánc egy meghatározott pillanatában az ajkaik közé egy kis tőrt szorítanak, a fejükön pedig díszes edényt egyensúlyoznak.

Klasszikus táncok:

Bhárata nátjam (Dél-India tamil népességű területei) - Ez a dél-indiai több ezer éves szakrális tánc képviseli a legrégibb töretlen hagyományt a klasszikus indiai táncstílusok közül. Szakrális szerepe miatt korán lejegyezték, így ezek az iratok is hozzájárultak fennmaradásához. A templomokból a színpadokra csak a XX. században került. A tánc műfajának központja Csennai. - Ebbe a táncba nyertem betekintést Indiában, ahol egy és két kezes mudrákkal, szem forgatással, fej és nyak mozgatással mesélik el a történeteket, a lábakkal pedig csak alaplépéseket lépnek. 

Odisszi (Orisza) - Ez egy klasszikus orisszai templomi tánc, egy szertartásos felajánlás. A láb, a test és a kezek helyzetére szigorú szabályok vonatkoznak. A tánc egyik kedvelt témája Dzsajadéva Gíta Govinda című műve.

Kucsipudi (Ándhra Prades) - E táncot eredetileg csak brahminok, azaz papok táncolhatták. Minden darab Visnu isten inkarnációiról szól. A táncelőadás legérdekesebb része, amikor az előadó egy vízzel teli edényt egyensúlyoz a feje tetején, miközben egy réz tál peremén táncol.

Manipuri (Manipur) - India észak-keleti részéről származik, amelyet vallásos szertartásnak tekintenek. A Lai Haroba nevű, teremtést ábrázoló rituális táncból fejlődött ki. A táncosokat énekesekből álló kórus kíséri, a többi klasszikus indiai tánctól eltérően a táncosnők koreográfiája sok lassú, andalító elemet tartalmaz. A férfi táncosok saját dobjuk ütemére forgószélként táncolnak, és a legtöbb előadás témája Krisna.

Mohiniaattam (Kerala) - Kerala államból származik ez a fél-klasszikus tánc, amelyet még a kathákalinál is régebbinek tartanak. Eredetét tekintve ez is templomi tánc volt. A Mohini szűz lányt jelent, ezért a táncosnő öltözéke arannyal díszített fehér szári. A történetek Visnu és Krisna Istenről, a hozzájuk való hűségről, és a szeretetről szólnak.

Szattrija (Asszám) - Egyike a nyolc fő klasszikus indiai táncnak.

Kathak (Észak-India) - Egyike a nyolc fő klasszikus indiai táncnak. Mai formája a templomi és rituális táncok elemeit tartalmazza, és a bhakti mozgalom befolyását.

Kathákali (Kerala) - Klasszikus táncdráma, amely elsősorban Kerala államban elterjedt.

Thaiföld

Thaiföldön több ismert tánc is fellelhető, mint például a khon, mely dobszóval kísért táncos színi előadás. A lákhon alapja a női báj és ügyesség, az előadás jellegzetes részét képezik az aranyozott kosztümök, a rengeteg díszítés, amely felülmúlja a többi thai színházi műfajt. A táncos sok szem- és kézmozgásával érzelmeket közvetít, valamint a történet alakulását jelzi. A lí-khé az élő színház legnépszerűbb típusa, előadásait főleg vásárokon, falusi ünnepeken láthatjuk. A szórakoztató előadáshoz hozzátartozik a klasszikus- és népzene, a színpompás kosztümök, a helyzetkomikum, a melodráma, és a burkolt erotikus megjegyzések. Gyakran politikai szatíra, és éles társadalomkritika megjelenítője. A lí-khe déli változata a manorá, amely nora néven is ismert, mely a legősibb thai táncdarab. Az alaptörténete némileg hasonlít a Rámájanára. Akárcsak a lí-khe esetében, az előadók rögtönzött, humoros, verses megjegyzéseket fűznek a darabhoz. A ram vong körtánc Thaiföld egyik legnépszerűbb hagyományos tánca, templomokban, vásárokon, és fesztiválokon adják elő. A táncosok kecses kar- és kézmozdulatokkal fejezik ki az érzelmeiket. Az árnyjáték vagyis nang ritkán látható, de egykor a szórakoztatás legkedveltebb formája volt Dél-Thaiföldön. És végül a hun luang bábjáték, mely az egyik legrégebbi, ugyanakkor legritkábban előadott műfaj.

Kambodzsa

A színjáték és a táncművészet csakúgy mint Thaiföldön vagy Indiában, szorosan összeforr egymással. A királyi udvarban mindig fényes eseménynek számított az "égi nimfák", az apszarák tánca. A különböző udvari és néptáncok mellett külön színfolt még a lkhaon khaol színház, melynek férfi táncosai maszkban lépnek színpadra, hogy mozdulataikkal elmeséljék a hindu Rámájana néhány fejezetét, vagy egy régi khmer történetet.

Kína

Az oroszlántánc egy kínai eredetű hagyományos tánc, melyet a kínai újév, a lampionfesztivál, és más ünnepségek keretében adnak elő. Az oroszlán a kínai hagyományok szerint szerencsét hozó állat. Az oroszlántánc története több mint ezer évre vezethető vissza, eredetét számos legenda övezi. A Tang-dinasztia korszakában már az uralkodói család előtt is táncolták. Egy legenda szerint az egyik falut egy nian nevű szörny tartotta rettegésben, ami évente egyszer hatalmas pusztításokat végzett, megtizedelte a falu lakosait, és állatállományát. Egy buddhista szerzetes javaslatára a falubéliek elkészítették a saját „szörnyüket”, egy színes, oroszlánfejű jelmezt, és a következő évben a falu legjobb harcművészei az oroszlánjelmezbe bújva rohantak nian elé, miközben a falusiak edényeken kalapálva, vörös zászlókat lengetve követték őket. Az oroszlánjelmez és a zajongás elűzte a szörnyet, és a hagyomány szerint, azóta is az oroszlántánc elűzi a rossz szellemeket, illetve szerencsét és gazdagságot hoz, ezért például esküvőkön is gyakorta fellépnek oroszlántáncosok. Egy oroszlánjelmezbe általában két táncos bújik, az egyikük a fejet tartja és mozgatja, a másik az oroszlán testét és farkát. Kétféle típusú oroszlántánc létezik: az úgynevezett „civil” (vensi), és a „harci” (vusi) oroszlántánc. Az előbbi játékosabb, könnyedebb hangvételű, míg az utóbbiba beépülnek a kínai harcművészetek alapjai is. Földrajzi elterjedésük alapján, északi és déli oroszlántáncot is elkülönítenek. Az északi oroszlán fő színei a vörös, a sárga, és a narancssárga, míg a déli oroszlán sokféle, élénk színű. A déli oroszlántánc egyes elemeinek kivitelezéséhez harcművészeti tudásra is szükség lehet. A sárkánytánc egy másik hagyományos kínai tánc, melyet ünnepségek alkalmából adnak elő. A sárkány több mint kétezer éve a kínai nép talizmánállata, többféle hiedelem is kapcsolódik hozzá. A sárkánytánc a néphagyomány szerint szerencsét hoz (minél hosszabb a sárkány, annál nagyobbat), elűzi az ártó szellemeket, segítségével lehet jó aratásért vagy kedvező időjárásért imádkozni, de a sárkány egyben a bölcsesség és a megfontoltság szimbóluma is. A sárkánytánchoz több résztvevőre van szükség, mint az oroszlántánc esetében, mivel a sárkány sokkal hosszabb, akár a 100 métert is elérheti. Hagyományosan a sárkány vázát fából vagy bambuszból készítik, de ma már gyakoribbak a könnyebb anyagból készülő vázak, melyet színes anyag borít, és az eleje egy nagyobb sárkányfejben végződik. A sárkány fejét és testét rudak segítségével mozgatják. A sárkány sokféle színű lehet, a zöld lehet az aratás szimbóluma, az arany és az ezüst a gazdagságé, a vörös pedig a szerencse, és az ünneplés színe. A sárkányt egy táncos vezeti, aki egy gömbben végződő rudat tart a kezében, mely a „bölcsesség gyöngye”. A sárkányról úgy tartják, hogy a tudás és az életlátás követője.

Japán

A legenda szerint mikor Amateraszu istennő megharagudott, és bezárkózott egy barlangba, a Föld sötét és fagyos lett. A többi isten ki akarta békíteni Amateraszut, ezért Uzume a tánc és a vidámság istennője táncolni kezdett, a többi isten pedig nevetett, és egy varázstükröt helyeztek a barlang elé, így saját szépségétől megbabonázva ki tudták csalogatni a barlangból Amateraszut. A kagura tánc Ame no Uzume táncának a szimbolikus újra játszása. A kagurának nagy szerepe van a sintó vallásban, így neveznek minden olyan táncot, amiben a kamiknak szerepe van. A kami'gakari egyébként Isteni megszállottságot jelent. A révületbe esés, a szórakozás, és a nevetés mind a kagura részét képzi. Az elmúlt évszázadok alatt a kagura tovább fejlődött, és sok más rítus alapjául szolgált. Virág korát a Heian-korban (794-1185) élte, majd hanyatlása után a XIX. században, a Meidzsi restauráció idején újra divatba jött, bár formai változásokon esett át. Két ágra bontható: a mikagura, a császári udvarban előadott táncok, melyet udvari zenekar kísért, és kizárólag a császárnak és családjának adták elő, a táncosokat pedig Uzume leszármazottainak tekintették. A másik ág a szatokagura, a vidéki fajtája a kagurának. 

Bali

Balin a tánc és a zene fontos hagyomány, egyetlen vallási ceremónia sem lehet teljes nélküle. A tánc egy kapocs a látható és a láthatatlan világ, az örökkévalóság és a múlandóság, az élők és a holtak közti kommunikációban. Nem csak az istenek örömére és a démonok kiengesztelésére táncolnak a balinézek, a családok életében is jelen van, az emberi élet fontos fázisaihoz és állomásaihoz (születés, serdülés, házasság, vagy halál) kapcsolódó eseményeknél. A táncokat a gamelán zene kíséri, amely ütős, illetve fúvós hangszerekből áll, a táncok pedig hindu történetekből mutatnak be jeleneteket. Az egyik leglátványosabb tánc a wajang ihlette Rámájana-balett, a legizgalmasabbak közé pedig a kecak, más néven majomtánc tartozik, illetve meg kell még említeni a barong-ot, ami zene, tánc és színjáték egyben. A táncokat kecses mozdulatok és kifejező tekintetek jellemzik, melyek már gyerekkorban beivódnak a kicsikbe, akik a táncművészetet táncstúdiókban (sanggar) igyekeznek elsajátítani.

Új Zéland

A maori művészet egyik gyöngyszeme a haka harci tánc, melyet polinéz elemekből fejlesztettek ki. A hakáról úgy tartják, hogy a Ngāti Toa-ból való Te Rauparaha törzsfőnök írta, megemlékezve arról, hogyan menekült meg a halál torkából 1810-ben. Az ellenségei által üldözve egy nő szoknyája alatt bújt el egy élelmiszertároló üregben. Kimászott onnan, hogy megtalálja azt, aki fenyegeti, de az ellensége, ahelyett hogy megölte volna, a barátja lett.  

A haka általában öt instrukcióval kezdődik, amit a vezető üvölt. Aztán a csapat követi őt.

„Ka Mate”

Vezető: Ringa pakia!  (Üsd a tenyered a combodhoz!)

Uma tiraha! (Nyomd ki a mellkasod.)

Turi whatia! (Hajlítsd a térded!)

Hope whai ake! (Kövesse a csípőd is!)

Waewae takahia kia kino! (Üsd a talpad a földhöz, amilyen erősen csak tudod!)

Vezető: Ka mate, ka mate (Meghalok, meghalok)

A csapat: Ka ora' Ka ora' (Élek, élek)

Vezető: Ka mate, ka mate (Meghalok, meghalok)

A csapat: Ka ora Ka ora " (Élek, élek,)

Mindenki: Tēnei te tangata pūhuruhuru (Ez az a szőrös ember)

Nāna i tiki mai whakawhiti te rā (...aki miatt újra ragyog rám a nap)

Upane... Upane (Fel a létrán, fel a létrán)

Upane Kaupane" (Fel a tetejére)

Whiti te rā,! (Süt a nap!)

Hī! (Ragyogj!)

Ez a tánc mindig is a maori kultúra és történelem élő része volt, de ma is egyre komolyabb befolyással bír az új-zélandiak életére. A szigetre látogatók számára is igazi értékhordozó médiumként hat lendületes, és egyben drámai ereje. Továbbá a tradíciók szerint ma is élő jelentéssel bír, használják az ellenség kihívására, sikerek megünneplésére, tüntetésként az igazságszolgáltatás igazságtalansága ellen, illetve a kultúra tovább örökítésére a mindennapi életben. Manapság, még ha a törzsi harci kultúra már inkább a kultúra része, mint tényleges harci epilógus, egyre több kiwi fiatal, egyre szélesebb körben gyakorolja a hakát, és a kapa hakát. A haka önmagában erős harci tánc, a kapa haka viszont ennél jóval színesebb gyakorlat, ahol többet énekelnek a nők, és színes fonalgömböket forgatnak a kezükben. A haka-nak számos mellékága létezik, mint például a mau rakau, a fegyveres harci tánc, vagy a taiaha, a rövid harci bot, melyek komoly lelki és fizikai erőt adnak a fiataloknak, valamint mélyen összeköti őket őseik hagyományaival. Sokat beszélnek, mesélnek az öregek, az egész haka és kapa haka az élet része, melyben a ’te reo me ona tikanga’, vagyis a nyelv és a gyakorlat nélkülözhetetlen a hagyományok tovább örökítésében.

Francia Polinézia

A Tamure a tahiti táncosnők (Vahines) híres tánca. Csípöjükön növényfüzérrel, fejükön pedig virágkoszorúval táncolják a Pahu (kicsi dob) és az Ukulele ritmusára. A Heiva ünnep egész júliusban tart Tahitin, amikor is megcsodálhatjuk a tradicionális táncokat és viseleteket.

Hawaii

Ami a hawaii hula táncot illeti, úgy tartják, Hi’iaka istennő, és az ő legjobb barátnője Hopoe hozták el a hawaii embereknek. A Hula táncban minden mozdulat összhangban van: a talpak stabilan a földhöz kapcsolódnak, és a lépéseket a csípő folyamatos mozgása követi. A karok és a kezek történeteket mesélnek, a táncos figyelme pedig a kezek mozgását- és ezáltal az általuk előadott történetet követi. Hi’iaka és Hopoe jó barátok voltak és sok időt töltöttek a Nagy Sziget misztikus őserdeiben. Amikor az erdőben jártak, mindig tisztelettel bántak annak minden teremtményével. A fák árnyékában pihenve hallgatták a fák susogását, a madarak énekét, a patakok morajlását és csodálták a faágak ringását- mintha az erdőnek saját nyelve lett volna. Azt kívánták, bárcsak értenék ezt a titokzatos nyelvet. Laka, az erdő istennője látta, mennyire kedveli a két barátnő a szépséges természetet és úgy döntött, meghálálja tiszteletüket és szeretetüket, így Hopoe álmában megértette az erdő nyelvét. A ringó ágak történeteket meséltek, amiket a szél dallamai kísértek, a kövek gördülése pedig a dobok ritmusát idézte. Mikor felébredt elmesélte álmát Hi’iaka-nak. Ezután a két barátnő Laka istennő jóvoltából képes volt megérteni a természet nyelvét és történeteit, amiket kecses táncmozdulatok kíséretében meséltek tovább. Azóta is több száz Hula tánc mesél Pele, Hi’iaka, Hopoe és a hawaii istennők történeteiről. A dalok, nemcsak istenek és istennők legendáiról mesélnek, hanem tiszteletben álló uralkodók származását és hőstetteit, illetve a hawaii nép történelmét örökítik meg, de szólnak hétköznapi dolgokról is, mint például a természet szépségéről, egy gyönyörű virágról, vagy a szerelemről. Férfiak és nők egyaránt táncolják, mindkét nem ugyanazt a tradicionális öltözéket viselve. A pa`u-t, mely több méternyi, fakéregből, ti vagy banánlevélből készített finom anyag, nőknél a csípő köré tekerve, férfiaknál pedig ágyékkötő (malo) felett viselve hordják. Fejüket és felsőtestüket lei-k fedik, melyek különböző növényekből, virágokból, termésekből, vagy kagylókból készülnek, csuklójukon és bokájukon pedig bálnacsontból, vagy állati fogakból készült díszeket hordanak (kupe`e), melyek csörgése a zene ritmusát követi.

Amerikai Egyesült Államok

Az Egyesült Államok déli államaiban született meg a charleston, nevét Charleston városáról kapta. A tánc karakterét a térdek laza mozgása, a lábfejek ki-be csavarása, illetve az ellentétes karmozgások adják. A charleston tele van életerővel, vidámsággal, a mozdulatok szabadok, lendületesek, egymáshoz folyamatosan kötődnek, a figurákat pedig párban, és pár nélkül is lehet táncolni. A ritmikus láblendítések és karmozdulatok mindig összhangban vannak a zenével és az improvizációs megoldások is gyakoriak.

A burlesque eredetileg könnyed, szórakoztató előadó művészet volt, melyben a táncosok nemcsak vetkőztek, hanem bohém színjátékukkal is szórakoztatták a közönséget. Később egy sokkal kifinomultabb, elegánsabb változata terjedt el. A táncot erotikus, kifejezetten nőies mozgás jellemzi, a táncosnő előadását egy igazi díva magabiztossága, eleganciája hatja át. A burlesque elengedhetetlen kellékei a magassarkú cipő, a fűző, a tollboa, a legyező, illetve a sexi combfix.

Az amerikai sztepptánc az 1900-as évek környékén indult el hódító útjára, nagy sikerrel szerepelt musical darabokban, zenés-táncos filmekben, illetve a klubokban is szívesen táncolták. A fő hangsúly a lábak táncán van, a kopogós cipőben létrehozott kopogás kombinációk nemcsak látványosak, de különböző ritmikai képleteket is életre keltenek, melyek a zenével is tökéletes összhangban vannak. A koreográfiákat forgások és ugrások színesítik, a tánc hangulata vidám, és felszabadult.

Kuba

A salsa szó jelentése fűszeres szósz, mely eredetileg a salsa zenére vonatkozott, de elterjedten használják a tánc jelölésére is. A Kubában ösztönös, „elvek nélküli” táncok jellemzője a játékosság, a hétköznapi történések stilizált előadása. A kubai salsára jellemző a természetesség, a vidámság, az egyszerű ritmus. A pár mozgása folyamatosan körkörös, táncirányok nélkül, amit az olykor a felismerhetetlenségig túlbonyolított virtuóz kézmozdulatok, és az afro testmozgás díszít.

A bachata szoros, gyakran testkontaktusos tánctartása miatt rendkívül érzéki hatást kelt, így rajta keresztül elsősorban a másik nem iránt érzett erotikus vonzalmunk fejeződik ki. A tánc alapja három lépés egy kubai csípőmozdulattal, amit a negyedik ütemnél egy "csípőrántás" követ. A térdek némileg hajlítottak, így a táncos könnyebben tudja ringatni a csípőjét. 

A rumba a megtestesült szenvedély, amelyet először a férfi a nő, majd a nő a férfi elcsábítására használta. Ez a lassú, mégis sok energiát igénylő tánc az összes latin-amerikai tánc alapja. A lassú zene elősegíti a kifinomult csípőmozgás létrehozását. Kubai eredetű jelentése: "ünnep", "tánc", ritmusa pedig gyors-gyors-lassú.

A mambó kezdetben egy afro-kubai zene elnevezése volt, a szó vallási értelemben szent cselekedetet, az istenekkel való beszédet jelentette. Később Haiti szigetén a woodoo papnők nevévé vált. Az első mambó ritmust a Kubában született Anselmo Sacasas fejlesztette ki. A mambóban úgynevezett „Merengue-csípőmozgást” táncolunk, ez azt jelenti, hogy a csípő a táncoló lábakhoz képest késleltetve mozog. A lábakat a féltalp belső élével helyezzük le, azután talpra visszük át. A lépések a rumbához hasonlítanak. A mambó 1987-ben tért vissza a köztudatba az évtizedekig tartó elfeledettség után a Dirty Dancing című film sikerei kapcsán.

Brazília

A szamba afrikai eredetű, ősi népi tánc, amely a rabszolga-kereskedés útján jutott el Brazíliába. Szaggatott, rövid mozdulatai a megbilincselt rabszolgák mozgását jelképezik, azt, hogy még tánc közben sem tudtak láncaiktól megszabadulni. Elsősorban Rio de Janeiróban és Sao Paulo-ban terjedt el, és a karneválok elengedhetetlen kelléke. A szamba egyszerű lépéseit a kezdők gyorsan megtanulhatják, míg a jó táncosok változatos ritmusában, lendületes testtartásában tánckészségüknek megfelelő variációkat találnak.

Argentína

Az argentin tangó egy Argentínából és Uruguayból származó, a XX. század első évtizedeiben kialakult társastánc és zenei műfaj. Az argentin tangónak különböző területeken, és korszakokban sokféle stílusa alakult ki, a helyi társadalmi szokások, és a kultúra függvényében. Fontos szerepet játszott az egyes stílusok kialakulásában a nemek közötti viszony társadalmi megítélése, de olyan tényezők is befolyásolták, mint a táncklubok telítettsége, vagy az öltözködési stílusok. Formáját tekintve a tangó eredetileg együttes séta a partnerrel a zenére, így nagyon fontos része a zeneiség. A láb általában érinti a parkettet, vagy nagyon közel van hozzá, a térd és a boka pedig könnyedén összezár, amikor a szabadon levő láb elhalad a másik mellett. Az argentin tangó erősen improvizatív jellegű tánc, nincs alaplépése, bár az évtizedek során a magasabb tudásszintű és elismert táncosok számos lépéskombinációt rögzítettek, amik később hagyománnyá váltak. A férfi minden egyes lépésnél rögtönöz, a nő pedig nem tudhatja, mi lesz a következő lépése. Biztos pont az, hogy a nő általában minden lépésnél áthelyezi a testsúlyt egyik lábáról a másikra, és ritkán helyezi a testsúlyát egyszerre mindkét lábára.