Varanaszi a Gangesz bal partján, a Varuna és az Assi folyók találkozásánál fekszik, mely a hinduk több ezer esztendős szent városa. Pontos alapítása nem ismert, a hindu legendák szerint már a világ teremtése előtt is létezett, és Siva védelmének köszönhetően a világ pusztulása után is fenn fog maradni. Varanaszi-ban több mint 2000 szentély van, a Gangeszben való megmártózás pedig megtisztítja a lelket. Ami a temetést illeti, a hinduk általában nyílt tűzön hamvasztják el a halottaikat. A temetési eljárás célja az elhunyt és az élők megtisztítása és vigasztalása. Az eljárás fontos eleme a sradda, aminek során vizet és rizsből készült süteményeket ajánlanak az ősöknek. Az elégetés után a hamvakat összegyűjtik és 13 nappal a halál bekövetkezte után (ekkorra a vérrokonokat rituálisan megtisztultnak tekintik) a család egyik tagja a hamvakat egy szent folyóba szórja, vagy közvetlenül az óceánba. Amikor meghal valaki, testét megmossák, haját és körmét levágják. A férfi halottat tiszta fehér, a nőt pedig színes lepelbe csavarják, és virágokkal borítják. Az elhunyt legidősebb közvetlen férfi családtagja (általában a fia, az apja, a testvére vagy a férje) kopaszra nyíratja a haját, és fehér ruhába felöltözve vezeti a gyászmenetet, amely órákig is eltarthat. Varanasi szűk sikátoraiban gyakran összefuthatunk ilyen menetekkel, amint a résztvevők ütemesen kántálják: Rám nám szatja he! ( „Ráma neve az igazság”.). A menet mindig a Gangesz partján ér véget, a Manikhárnika ghatnál vagy a Harischandra ghatnál. Előbbi a halottégetés fő helyszíne, ahol mindig számos máglya ég, párhuzamosan akár szertartások tucatjait is végzik. Amikor a holttesttel megérkeznek a folyópartra, akkor a testet rituálisan ötször megmerítik benne. A Gangesz vize lemossa a bűnöket, mintha utolsó szent fürdőjét venné az elhunyt. A mindennapokban ez sokszor úgy néz ki, hogy a test akár fél órát is a vízben ázik, amíg a halottégetők nem érnek rá vele foglalkozni. Ezután ráhelyezik a testet a halott vagyoni helyzetétől függő méretű máglyára (a fa igen drága), gyakran a hordozó ravatal fáját is összetörik és elhelyezik a testtel együtt. Az aranyszállal átszőtt felső takaróleplet leveszik a holttestről, a szájába kenőcskeveréket tesznek, és a testet is több helyen bekenik vele. Néha magát a máglyát is meglocsolják ghível és befüstölik tömjénnel, illetve szantálforgácsot is vetnek, és a szertartást vezető legidősebb férfirokon többször körbejárva a halottat a rituálé által előírt módon meggyújtja a tüzet. Amíg ég a tűz, a rokonság a közelben összegyűlve hosszú részleteket recitál különböző szent szövegekből. A test elégetése másfél – két órát is eltart, időnként a halottégetők égést elősegítő port szórnak a máglyára. A hamvasztás befejeztével – ha szükséges – a legidősebb férfirokon szétzúzza az épen maradt csontokat egy erős bottal, legfőképp a koponyát, hogy a lélek szabadon távozhasson. Zárásként még hoznak neki egy korsó vizet a Gangesz-ből, amelyet a válla fölött ráöntenek az elhamvasztott testre és maga mögé dobják a korsót, hogy az darabokra törjön. Ezzel a rituálisan megszakítja a rokoni kapcsolatot a halott és az itt maradt család között, hogy a lelket semmi se kösse többé ehhez a világhoz, végül az elhunyt hamvait belekotorják a folyóba. Azt még érdemes tudni, hogy a csecsemőket, a terhes nőket, a szent embereket és a kígyómarásban elhunytakat haláluk után nem égetik el, ugyanis ők tisztának számítanak, így nincs szükségük a szertartás által nyújtott megtisztulásra. Akit nem szükséges elégetni azokat egyszerűen csak a folyóba helyezik, így nem ritka látvány a Gangeszen úszó hulla. A halált követő egy évben még minden hónapban kell tartani egy kisebb szertartást, majd a gyászév letelte után is évente mutatnak be áldozatot a halott lelkéért. E rítusok vallási célja a biztos és végső átmenet az elhunyt számára egyik életből a másikba, gyakorlati célja és haszna, pedig a gyász feldolgozásának elősegítése, és az elhunyt családjának összetartása.