A brazilok szerint Isten hat nap alatt teremtette a világot, hogy a hetedik napot Riónak szentelje, így nem véletlen, hogy a világ hét csodája közé sorolják ezt a várost. Az óceánból kiemelkedő őserdővel borított hegycsúcsok, és a pálmafákkal szegélyezett sárga homokos strandok, egyedivé teszik a várost, mely természeti szépségeiben és fekvésében is egyedülálló a világon. Itt látható a legmarkánsabb kontraszt a gazdagok és a szegények közt, ahol a gazdagok lakásai a tengerpart melletti lapos területeken találhatóak a Zona Sul-ban, melyek a Copacabana, az Ipanema és a Leblon strandokat fogják közre, míg a szegények a hegyeken élnek favellákban. A brazil kultúra nagy része a favellákból indult ki, a szamba, a híres brazil focisták, több szupermodell, illetve a riói karnevál sem létezne a favellák nélkül. A Morro lakói minden évben egyszer, a karnevál idején, birtokba veszik a várost, amikor Rio egy tarka színpaddá változik, ahol az utcákon színes álarcokba és ruhákba bújt Rióiak járják szambájukat több napon keresztül. A karnevál, mely szombattól kedd estig tart, Rió legnagyobb eseménye. A városban mindenképpen el kell menni a Favella múzeumba, ahol 5300 építmény kapcsolódik össze labirintusszerűen, illetve számtalan helyi és vendég graffiti művész falra festett alkotásait tekinthetjük meg. Rocinha negyed a legnagyobb favella, vagyis bódéváros Brazíliában, ahol a lakosság egy negyede él. A kalyiba város szinte minden háza betonból vagy téglából épült, de jóval fejlettebb, mint az alig egy kilométerre lévő Vidigal favella. Az Escadaria Selarón, azaz a Selaron lépcső a Manuel Carneiro utcában, egy 125 m hosszú, 250 lépcsőből álló műalkotás, mely a brazil zászló színeit idéző csempetöredékekkel, valamint kerámiákkal és tükrökkel van díszítve. A 300 csempe kézzel díszített, maga a művész, Selaron festett mindre egy állapotos afrikai nőalakot, aki 20 évig dolgozott megszállottan a lépcsőn. 

Gépünk valamikor hajnalban landolt Rio de Janeiro nemzetközi repterén. Landolás közben a gépből lehetett látni Brazília partvonalát, az óceánt, és a kivilágított városokat, illetve a felkelő napot. Az országba vízummentesen lehet beutazni, de a reptéren ki kell tölteni egy beutazási kártyát. Miután megkaptuk a bőröndjeinket, taxiba pattantunk, és a Copacabana közelében található szállásunkra mentünk. A taxis 80 reálért vitt el, ami egy elfogadható ár, de sokszor kellett alkudoznunk, mert irreális árakat akartak elkérni. A taxisok többsége saját kocsival taxizik, de általában van engedélyük, amit meg is mutatnak. A South Copacabana Rua Francisco Sá hotelban szálltunk meg, közel az óceánparthoz. A szálloda tetején volt egy kis uszoda és napozó rész, ugyanis az óceánban nem lehetett fürdeni a nagy hullámok és az áramlatok miatt, így minden szálloda kialakított egy kis wellness részleget. Az óceánparti negyedekben odafigyeltek a közbiztonságra, ezért minden sarkon állt egy rendőr, nehogy valami baj történjen. Miután lepakoltunk, a környéken sétálgattunk, megkóstoltuk a finom brazil gyümölcsökből készült italokat, amit szinte minden sarkon lehetett venni, külön erre specializálódott bódékban. Akik már jártak Brazíliában, mind ajánlották a finom gyümölcsleveket, de ezek még annál is jobbak voltak, mint amire számítottunk. Ebédelni és vacsorázni kilós éttermekben lehetett, ami annyit jelent, hogy grammonként kellett fizetni az ételért. 100 g étel 2,5 reálba került, ami nagyjából 220 forint. Az étterem bejáratánál adtak egy tányért, amit bármivel tele lehetett pakolni, volt vagy 10-15 féle hús, 20-25 féle köret, saláták, sütemények, és amikor végeztünk, lemérték a tányérunkat, és annyit fizettünk, ahány gramm ételt pakoltunk rá. A másik típusú étterem az „all you can eat” pizzériák voltak, ahol 16 reál-ért (1400 Ft) annyi pizzát lehetett enni, amennyi csak belénk fért. Az egyik különlegesség a pálma gyökeres pizza volt, ami nekem nagyon ízlett. Az étteremben a pincérek folyamatosan jártak körbe a frissen sült pizzákkal, így folyamatosan lehetett újabb és újabb pizza szeleteket venni a tálcájukról. A választék elég nagy volt, mikor mi voltunk ott, legalább 20 féle különböző pizzát szolgáltak fel. A híres Brazil koktélt, a carpirinha-t is megkóstoltunk, illetve a legjellegzetesebb ételeket, a sült banánt és a manióka lisztből készült golyót. Késő délután a strandra is kimentünk, ahol rengeteg ember volt, a cariocak, vagyis a brazilok röplabdáztak, fociztak, piknikeztek, de volt aki brazil kendőt árult, vagy éppen a strand melletti büfében egy kókuszból ivott vizet, miközben a gyönyörű kék óceán hullámait csodálta a lemenő nap fényében.

A riói partszakasz különböző strandokra van felosztva, ahol minden rétegnek van saját szakasza, mint például a homoszexuális strand, a rasztafáriknak fenntartott rész, illetve a családoknak, és a fiataloknak is van egy-egy saját partszakasza. A leghíresebb strandok a Copacabana, az Ipanema, és a Leblon, melyek tele vannak parti bárokkal, ahol finom koktélokkal és gyümölcslevekkel hűsíthetjük magunkat a forróságban, de a Copacabana igazi különlegességét az óceán fölé magasodó hegyek látványa adja. A konferenciát, ami miatt Brazíliába utaztunk, a Sheraton hotelben rendezték. Álomszép környezetben építették fel a szállodát, mely privát óceánparttal rendelkezett, kertjében pedig függőágyakon lehetett pihenni, feszített víztükrű uszodájába csobbanni, teniszezni a pálmafák árnyékában, illetve befeküdni egy masszázsra az óceán partján felállított kis faházba, vagy a kerti bárjában meginni egy koktélt, és közben gyönyörködni a sötétkék óceán hullámaiban. Első nap, a konferencia után elmentünk a Krisztus szoborhoz, ahova kétféle módon lehet feljutni. A taxik általában a szobor aljáig visznek, ahonnan vasúttal (38 reál) vagy busszal (40 reál) lehet tovább menni. Mi a buszt választottuk, mert biztonságosabb, volt hozzá idegenvezető, és három helyen is megállt, hogy tudjuk fotókat készíteni. Az első két helyen ahol megálltunk, gyönyörű volt a kilátás, egész Rio de Janeiróra rá lehetett látni; a távolban magasodott a Pao de Acucar, mellette a sárga homokos strandok, mögöttünk pedig a Krisztus szobor, mely a világ egyik legismertebb szobra. Az emlékmű teljes súlya nagyjából 1000 tonna, ebből a szobor 700 tonna, magassága pedig 30 m. A Megváltó Krisztus szobor, a 700 m magas Tijuca Erdei Nemzeti Parkban emelkedő Corcovado hegyen áll. A szobor megalkotásának első gondolata 1850 körül fogalmazódott meg. Az ötletgazda Dom Pedro Maria Boss katolikus pap volt, aki tervei kivitelezéséhez portugál Izabella hercegnőtől kért anyagi támogatást, de nem kapott. Az ötlet 1921-ben került ismét a figyelem középpontjába, amikor Brazília függetlenségének 100. évfordulója alkalmából, az egyik ismert hetilap pályázatot írt ki egy nemzeti emlékhely megtervezésére. A győztes Heitor da Silva Costa pályaműve lett, egy hatalmas Krisztus szobor, amely mintha oltalmazóan magához akarná ölelni a várost. Az elképzelés megvalósítására a Rio de Janeirói főegyházmegye emlékműhét elnevezéssel Brazília szerte adománygyűjtést rendezett, amely sikeres volt. A szobor végül Párizsban készült el, 1926-ban kezdett Paul Maximilien Landowski francia szobrászművész a fej és a kezek megformálásához, a törzs és a karok részletes megtervezését pedig Heitor da Silva Costa építészmérnök végezte. Az óriási mű a húszas évek rendkívül felkapott művészeti irányzatának megfelelően, art deco stílusban készült. Az emlékművet elemekre bontva szállították Párizsból Rio de Janeiróba, majd egy külön, erre a célra épített kisvasúttal vitték fel a Corcovado-ra, és a hegyen állították össze, 1931. október 12-én pedig felavatták. A szobornál mindig rengeteg ember van, mindegy melyik napszakban megyünk fel, és szinte mindenki a szoborhoz hasonlóan, kitárt karokkal készít magáról képeket.

Következő nap a Pao de Acucar-hoz, vagyis a Cukorsüveg hegyhez mentünk. Drótkötélen lehet feljutni a hegyre, a jegy pedig 44 reálba kerül. Az első felvonó a hegy közepéig visz, ahol meg lehet nézni egy filmet Rióról, a második felvonó pedig a hegy tetejére visz, ahonnan csodálatos a panoráma. A hegyet az őserdő is benőtte, így több állattal is találkoztunk, mint például kolibrivel, majmokkal és érdekes növényekkel, de a Krisztus szobrot, illetve a híres strandokat is jól lehet innen látni. Este egy buliba voltunk hivatalosak, amit a konferencia szervezett a résztvevőknek. A vacsora után részt vehettünk egy szamba és egy capuera bemutatón, ami nagyon érdekes volt. A capoeira egy brazil harcművészeti tánc, melyet a XVI. századtól a XIX. századig, főként Közép-Nyugat Afrikából Brazíliába hurcolt rabszolgák alakítottak ki. Két fő stílusirányzat létezik a capoeirán belül, a Capoeira Angola, melyet lassabb, földközeli mozdulatsorok, valamint a hagyományok és a rítusok tiszteletben tartása jellemez, illetve a Capoeira Regional, amelyben folyamatos, akrobatikus mozgáskombinációk dominálnak, ahol a technikán és a stratégián van a hangsúly. Mindkét stílusra jellemzőek a cselek, a színlelt támadások, a lendületes rúgások, valamint az ellenfél egyensúlyból való kimozdítása. Következő nap a belvárosba mentünk, ami egy kicsit veszélyesebbnek tűnt, mint az óceánparti negyedek. Érdemes itt megnézni a Theatro Muncipalt, mely a Cinelandia metrómegálló közelében van, Rió történelmi központjában. Az épületen a párizsi építészeti múlt köszön vissza, mely a párizsi operaház mintájára készült. A Praca XV-en, ahol a portugál királyi család annak idején ideiglenes fővárost épített magának, áll a királyi palota, illetve a Chafariz de Mestre Valentim szökőkút, amely 1780-ban épült, és egy régi hajódokkot formáz. A közelben a Centro Cultural Banco do Brazil áll, amely Dél-Amerika legnagyobb bankjának ad otthont, illetve a sobradók, vagyis a hagyományos két szintes helyi lakóépületek. A brazilok nagyon büszkék a templomaikra is, amelyek közül sokat láthatunk eredeti formájában. Rióban két ismertebb palota áll, a Palácio do Itamaraty, melyet 1850-ben építettek egy kávékereskedő megbízásából, majd a brazil kormány tulajdonába került és múzeummá alakították, és a Palácio Gustavo Capanema, melyet Brazília legjobb építészei terveztek. A városközpont további látnivalói a Monesteiro de Sao Bento, mely egy szép barokk épület, az Ilha Fiscal, a Praca Quinze, a Real Gabinete Portugues de Leitura könyvtár, a Convento de Santo Antonio, a Quinta da Boa Vista és a Szépművészeti-, a Modern-, a Nemzeti- és a Történelmi múzeumok. A híres Maracana stadiont csak messziről láttuk, mikor a Krisztus szobornál voltunk. Az 1950-ben megnyílt világhírű stadion elméleti befogadó készsége 140 000 fő, de biztonsági okokból csak 105 000 ülőhely van. A stadiont, melynek hivatalos neve Estadio Mario Filho Maracana, 20 reálért meg lehet nézni belülről. 

Utolsó előtti nap a Botanikus kertbe mentünk (Jardim Botanico), ahol égig érő pálmafák árnyékában sétálva, Brazília legkülönlegesebb növényeit ismerhettük meg, majd visszamentünk a belvárosba. Rióban több híres negyed is van, ahol sok a látnivaló. Lapa-ban van a Sambadromo, a Metropolitana Katedrális, az Arcos da Lapa vízvezetékek, az Escadaria Saladón lépcső, a San Franciscoi villamosokra hasonlító villamos, a Nossa Senhora da Glória do Outeiro templom, a Flamengo park, és a Modern múzeum. Ezt a negyedet sikerült alaposabban megnézni, a többire viszont már nem volt időnk. Rió egyébként telis tele van XVIII. századi épületekkel, melyek közül sok épület a Belle Époque időszakából maradt fenn. A riói születésű Oscar Niemeyer és Santiago Calatrava tervezte a legtöbb modern épületet a városban, akiknek a leghíresebb épülete a sziklaszirtre épített Kortárs Művészeti Múzeum a Niterói-öbölben, és a Teatro Popular, a híres fekete-fehér mintás tengerparti sétányt viszont Roberto Burle Marx tájépítész álmodta meg. A Flamengo negyedben megtekinthetjük a Köztársaság múzeumát a régi elnöki palotában, a Folklór Múzeumot, a Figner Villát, a Guinle Parkot, és a MIAN Múzeumot, az Ipanema és a Leblon negyedekben pedig a H. Stern Múzeumot, a Planetáriumot, a Cidale Múzeumot, a Moreira Salles Intézetet, a Lage Parkot, a Catacumba Parkot és a Rodrigo de Fraitas tavat. A Tijuca negyed híres a Casa das Canoas-ról, a Vista Chinesa-ról, az Acude Múzeumról, a Pedra Bonita sárkányrepülésről, a strandokról, és a Casa do Pontal Múzeumról, a Botafogo és a Copacabana pedig a Rui Barbosa Múzeumról, az Indián Múzeumról, az Urca-ról, a Cukorsüvegről, valamint az erődről.  

Rióból Salvador de Bahia-ba szerettünk volna tovább menni, de nem tudtunk előre repülőjegyet venni, mert a belföldi légitársaságok kérik a brazil személyi igazolvány számot, ami turistáknak nincs, így külföldiek csak utazási irodán keresztül tudnak jegyet venni. Kis utánajárást követően sikerült a TAM légitársaság járatára jegyet vennünk egy utazási irodán keresztül. Az Iguazu vízeséshez is szívesen elmentem volna, de oda csak több napos túrákat szerveztek, így döntenünk kellett, hogy a maradék négy napunkat Salvadorban, vagy a vízesésnél töltjük. Végül Salvadort választottuk, ami repülővel három óra volt Riótól. Egy reggeli járattal mentünk át, dél körül érkeztünk meg, a reptérről pedig egy 4 reálos busz vitt be a központba, ahol a Pousada Terra Nossa panzióban szálltunk meg 25 reálért éjszakánként, ahol reggelit is kaptunk, ami sült banán, fahéjas kenyér, sonka, sajt, és gyümölcs volt. Szép tiszta volt a hely, bár a reggelinél a sütiken, a gyümölcsökön és a kenyereken mindig átszaladt néhány apró bogár. Rióhoz képest itt több a szegény ember, ami abból is látszik, hogy sokan kéregetnek, vagy el akarnak valamit adni a turistáknak, az éttermekben és a büfékben pedig folyamatosan mennek a legújabb brazil sorozatok. Salvador a Baía de Todos os Santos öböl partján fekszik, melyet Brazília boldogság fővárosának is neveznek, a vidám lakosai, az utcai partjai és a karneváljai miatt. Azt vallják, aki itt nem érzi jól magát, az sehol se fogja. Jelentős kikötővel rendelkezik a város, mely fontos kereskedelmi csomópont volt Portugália és a többi portugál gyarmat felé, így a Brazíliába érkező rabszolga kereskedelem központja lett. Még ma is sokkal nagyobb itt az afrikaiak aránya, mint az ország délebbi nagyvárosaiban. Salvador de Bahia-t, Brazília régi fővárosát, hangulatos utcák, pörgős éjszakai élet, és a híres gőzgépes lift, az Elevador jellemzi. A város nyugati oldalán találjuk a történelmi városrészt, a Pelourinho-t, és a rabszolgapiacot. A XVII.-XIX. században, a gyarmati időkben épült városrész különösen gazdag látnivalókban, közel 800 épületet, templomot, kávéházat és éttermet újítottak fel ebben a városrészben.  

A várost két részre osztja egy természetes meredek lejtő, melyet Brazília első liftje, az Elevador Lacerda köt össze. A liftet 1873-an nyitották meg, mely akkori 63 m-es magasságával a világ legmagasabb liftje volt. A liftet 1930-ban art deco stílusban felújították, 1997-ben pedig 72 méteresre átépítették, így naponta átlagosan 28 000 embert képes szállítani. Az óváros nem túl nagy, de rengeteg gyarmati korból származó épületet és templomot láthatunk itt, valamint igazi népviseletbe öltözött nőket. A város leghíresebb templomába, a Sao Francisco templomba mentünk be, ahova a belépő 3 reál volt, és amint megvettük a jegyet, rögtön mellénk csapódott egy önjelölt idegenvezető, aki elkezdett a templom történetéről mesélni és mindenhova követett, majd a végén 15 reált kért az idegenvezetésért. Az Igreja de São Francisco a világ egyik leghíresebb barokk stílusban épült temploma, és a portugál gyarmati időszak egyik legjelentősebb emléke Brazíliában. Érdekessége, hogy három hajós szerkezetű, szemben a kor megszokott egy hajós templomaival. A belseje, a barokk stílusnak megfelelően gazdagon díszített, bonyolult rózsafa faragásokkal, és dús aranyozással, a sekrestye falán pedig portugál azulejo csempére festett Assisi Szent Ferenc életének mozzanatait láthatjuk. Innen 0,05 reálért lifttel lementünk a kikötő melletti mercado-ba, majd tovább a kakaó múzeumba, ahol elmesélték a kakaó és a kávé történetét.

Amerikában az aztékok már jóval az Európai hódítók előtt is ittak csokoládét, de a maják birodalmában is ismert volt a kakaóbab, melyet más dél-amerikai kultúrákhoz hasonlóan fizetőeszközként is használtak. Maga a kakaó neve is utal a kereskedelemre; ugyanis a „cacau” eredetileg egy ige, aminek a jelentése venni, cserélni, vásárolni. A kakaót megpörkölték, ledarálták, vízzel habosra rázták, majd megitták a keserű italt. Amikor a majákat legyőzték az aztékok, a hadisarcot kakaóbabban kellett kifizetniük. Az aztékok már ízesítették a keserű italt fahéjjal, ánizzsal, vaníliával, kukoricaliszttel, és a legfontosabb, hogy az elkészítése során erjesztették is, melynek köszönhetően sokkal lágyabb állagot és kevésbé keserű ízt értek el. A csokoládé kakaómasszából, kakaóvajból és cukrokból készül, legalább 35% kakaó szárazanyagot tartalmaz, melyből 18% a kakaóvaj és 14% a zsírmentes kakaó. Az étcsokoládé csak kakaómasszát, vajat, és cukrot tartalmaz, míg a tejcsokoládéhoz adnak tejport is. A fehér csoki hivatalosan nem nevezhető csokoládénak, mivel nem tartalmaz kakaómasszát. Már a toltékok is rájöttek, hogy a kakaóbabok íze más, hogyha a fán érik meg, mint ha éretlenül lepottyan a fáról, és beágyazódik a nedves, meleg, sáros talajba, és ott megerjed, mert úgy kevésbé lesz keserű, és jellegzetes aromáját megőrzi. 

Ami a kávét illeti, ma Brazília a világ legnagyobb kávétermelője, melyet Vietnam, Kolumbia és Indonézia követ a sorban. A kávészemek szüretelését kézzel végzik, mert csak a piros, érett magokat lehet leszedni. Ezután a termőhelytől függően száraz vagy nedves eljárással azonnal tisztítják és érlelik a szemeket, mert a kávébogyó nem tárolható. Ahol a napsütéses órák száma elegendő, ott a magokat négy hétig kiterítve szárítják a napon, majd egy hántológép segítségével a babszemet és a húst elválasztják egymástól, ahol viszont az időjárás csapadékosabb, ott nedves eljárással dolgozzák fel a kávészemeket. A kávébabot és a gyümölcshúst gépekkel elválasztják egymástól, utána a babot egy speciális folyadékban áztatják és mossák, majd 10-14 napig szárítják. A kávét mindkét esetben további tisztításnak és válogatásnak vetik alá, és csak ezután szállítják el. A feldolgozás utolsó fázisa a pörkölés, amelyet folyamatosan emelkedő hőfokon végeznek. Utána derül ki, milyen minőségű a kávé, milyen íz- és illatanyagokkal rendelkezik. Utolsó nap kitaláltuk, hogy áthajózunk az Ilha Itaparica szigetre. A kikötőből egy óra alatt átvitt a hajó, de úgy megvolt pakolva, hogy folyamatosan jobbra-balra dülöngéltünk a súlytól. Mikor megérkeztünk, egy taxis 25 reálért körbevitt a szigeten, majd kitett az egyik strandon, de olyan kihalt volt, hogy inkább visszamentünk Salvadorba, és elmentünk az állatkertbe, majd a Museu Afro-Brasileiro-ba, mely a legnagyobb afro-amerikai gyűjteményt mutatja be. A múzeumban több, mint 6000 szobor, metszet, kerámia, festmény, ékszer, dombormű, fénykép, textília és dokumentum látható, mely az Afrikából behurcolt rabszolgák kultúrájának állít emléket. Salvadorban még megnézhetjük a Porto da Barra Beach-et, a Nosso Senhor do Bonfim Templomot, a Rodin Múzeumot, a Nossa Senhora da Conceição da Praia-t, a Rio Velmerho-t, a Chapada Diamantina National Parkot, az Arena Fonte Nova-t, a Salvador Katedrálist, a Barradao-t, és a Fonte Nova Stadiont. Ami az ételeket illeti, a brazilok sok babot, maniókát, rizst és húst esznek, legismertebb egytál ételük pedig a Feijoada, vagyis fekete babragú, valamint a kókusztejjel ízesített tengeri hal, a moqueca, és a hagymával és borssal ízesített zöldség, a caruru.