Kioto, Japán egykori birodalmi fővárosa a Kiotói-medencében, 1000 méteres hegyek ölelésében fekszik. A történelmi belvárosban meglepően könnyű tájékozódni, a mai városközpont utcahálózata ugyanis az eredetit követi. A VIII. század végén Nara-ból, a buddhista befolyástól távol felépített új városba, Heiankjó-ba tette át a székhelyét a császár. Az új császári székhely neve a XI. században lett Kiotó, azaz a „főváros városa”. Szerkezete az akkori kínai főváros Hszian esetében is alkalmazott hagyományos kínai tájtervezés elveit követte, a császári palota együttes délnek nézett, maga a város pedig tőle keletre és nyugatra, két szektorban, szabályos négyzethálós alaprajz szerint épült.

A városban a kereskedők szűk sikátorokkal elválasztott, keskeny portálú, de a lakótömbbe mélyen benyúló faházakban, úgynevezett macsijákban laktak. Kiotó 794-1868 volt császári székhely és a nemzet fővárosa. A városban ma körülbelül 1600 buddhista templom, 400 sintoista szentély, több tucat múzeum, két császári villa, egy palota, egy vár és több ezer kézműves üzlet várja az idelátogatókat. Pont az állomással szemben volt a Tower hotel; a hotel tetejére épített hatalmas toronnyal. Az állomástól nem messze találtunk egy kicsi templomot, a Sanjusagend-ot, és egy temetőt, ahol földbe szúrt faragott botokat láttunk, amik a sírokat jelölték. Mivel kevés a hely Japánban, temetéskor egy földbe szúrt bottal jelzik a sír helyét. Innen visszamentünk a pályaudvarhoz, mert a többi látnivaló a másik irányba volt. A pályaudvar előtt volt egy kis tábla a látnivalókkal és az eljutási időkkel, illetve útvonalakkal. A To-Ji templomot találtuk meg először, aminek a múzeumi része fizetős volt, de a templomba be lehetett ingyen menni. Mellette volt a Nishi –Hongan Ji templom, ahova bementünk egy misére. A templom belsejében szinte semmi se volt, a földre egy hatalmas gyékényt tettek, ahova le lehet ülni, és hallgatni a misét, de a cipőket a templomon kívül kellett hagyni. Innen a Mipudera templomba mentünk, ahol sok kis templomot találtunk egymás mellett, illetve egy gyors éttermet, ahol bento dobozokban árultak ebédet, amely egy több fakból álló doboz, ami az étel hordozására szolgál. A bejáratnál levő kosárból lehetett választani egy dobozt, majd az üzletben kifizetni azt. Jó nagy adag volt, és elég olcsón adták, mert csak 220 yenbe került, ami nagyjából 600 forint. Az én dobozomban volt rizs, párolt zöldség, hal és egy kis hús is. Amíg megebédeltünk az egyik parkban, láttunk gésákat és nindzsákat. Ezután a Nijo Castehöz mentünk, de nem mentünk be, mert 600 yen volt a belépő, és egy része le volt zárva. Régen sogunok rezidenciája volt, ahol két palota és egy kert található, amely 275 000 m2-es, de csak a Niromaru palota, ahol a hatalmat átadták a császárnak, maradt meg épségben. A palota ciprusfából készült, ami könnyen faragható volt, és arany lemezekkel díszítették. Innen az Imperial Palace-hoz mentünk, ahova ingyen be lehetett menni. Láttunk néhány épület belsőt, de ugyan úgy néztek ki, mint a templom, amibe a misét hallgattuk. Mivel hamar végeztünk, elindultunk nyugatra, mert ott is van sok érdekes templom. Először a Daiku –Ji-t néztük meg, ahol szerencsénk volt, mert még zárás előtt odaértünk pár perccel. A komplexumban egy hatalmas park területén több templom is áll, illetve néhány lakóház, és fizetni csak akkor kellett, ha egy templomot belülről szerettünk volna megnézni.

Utolsó programunk, a Kinkaku-Ji, vagyis az Aranytemplom volt, ahova szintén zárás előtt értünk, úgyhogy gyorsan vettünk belépőt 400 yenért, hogy még világosban bejussunk. Nagyon szép látvány, mikor a tó közepén álló Aranytemplomot a lemenő nap sugarai megvilágítják, és még fényesebbé teszik. Készítettünk néhány képet, majd sétáltunk egyet a templom parkjában. Az Aranytemplom igazából egy főépület, vagyis az Aranypavilon. Egy XII. századi arisztokrata nyaralóból lett átalakítva palotává, majd templommá a XIV. század végén. A tóparton álló, 12,5 m magas Kinkaku földszintje a Heikan-kori (794–1185) palotaépítészet, első emelete a szamurájház-építészet, második emelete pedig a zen építészet remeke. Az emeletek falait aranyfólia borítja, és a tetejét díszítő aranyozott bronzfőnixszel együtt az épület az időjárástól függően a legkülönbözőbb tükörképeket csillogtatja meg a tó vizében. Innen már nem volt erőnk tovább sétálni, úgyhogy felszálltunk a 205-os buszra, ahova a jegy 220 yen volt. A buszokon mindig leszálláskor kell fizetni, a sofőr melletti dobozba, ahova a pontos összeget kell bedobni, mert a sofőr nem tud visszaadni. A tarifa az utazás hosszától függ, és a buszokon van pénzváltó automata is. Egy óra alatt értünk a Kyoto Stationre, ahol vettünk egy 24 órás bérletet 500 yenért, majd a 206-os busszal elindultunk a szállásunkra. Interneten találtunk egy hosztelt, amiről utólag kiderült, hogy egy fiatal japán lány háza, aki szobákat ad ki. A mi szobánkban volt egy pótágy és egy tatami, vagyis a földön egy gyékény. A fürdőszoba is érdekes volt, ugyanis a kád, ami hosszú és keskeny volt, a fölbe volt beállítva, és leginkább egy hatalmas mosogató tálra hasonlított, ahova létrán kellett lemászni, a WC használathoz pedig fapapucsot kellett venni, ami az ajtó előtt volt. Azt nem mondanám, hogy egy jót aludtunk, de legalább tudtunk egy jót zuhanyozni este és reggel, viszont külön kellett fizetni a melegvíz használatért. Miután összeszedtük magunkat, a Ryon-Ji-hoz mentünk, ahova a belépő 500 yen volt. A Ryouan-ji-t a sárkány békéjének templomaként nevezik, mely a zen buddhizmushoz tartozó egység. Leginkább a kőkertjéről híres, amit karesansui-nak neveznek a kertépítészetben. A zen kert a világegyetemet, vagy annak egy szeletét hivatott ábrázolni, így a sziklák bolygókat jelképeznek, és a körülöttük rendszeresen és nagy gonddal gereblyézett kavicsok pedig vizet, mint az élet körfogását. A XV. századra datált kertben, a 15 követ úgy helyezték el, hogy a kert bármely szegletéből szemlélve mind a 15 sosem látható egyszerre, csak 14. A 15. kő a megvilágosodott elme ajándéka lesz, talán ezért is nézi mindenki olyan hosszasan. 

Innen tovább mentünk a Ninna-ji templomba, ahol csak a múzeumokba kellett fizetni. Ninna-ji megalapítása a IX. századra datálódik, mai épületei pedig a XVII. századra. A templomban szokás volt, hogy a főpap a császári vagy más arisztokrata családhoz tartozó körből jött, bár ennek a tradíciónak az Edo-kor végén végleg vége szakadt. Aranycsarnoka a Japán Nemzeti (Kincs) örökség részét képezi, de más épületei is fontosak az örökség szempontból. A belépő ide is 500 yenbe kerül. A templom mellett, volt egy kis piros templom szobor egy kövön, illetve néhány későn virágzó sakurafa. Innen a 26-os busszal lementünk a pályaudvarhoz, hogy onnan egy másik busszal elmenjünk a Fushimi Inari-hoz, a vörös oszlopokhoz. Az 5-ös busz vitt oda, ami óránként járt, és pont előttünk ment el. Amíg a buszra vártunk, ettünk a Mc Donald’s-ban és megnéztünk egy templomot a közelben. A Fushimi Inari nagyszentély az egyik legnagyobb sintó szentély a kiotói Inari hegy lábánál. Az Imacsarnokához két út vezet, összesen 10 000 cinóbervörösre festett torii, vagyis szentélykapu alatt, mely utóbbiak páratlanul festői kontrasztot alkotnak a föléjük nyúló japán cédrusok zöldjével. Az országban, több mint 30 000 Inari van, mely a gabona istennek ajánlott szentély, de ezek közül a Fushimi Inari-t tekintik központjának. Eredetileg 711-ben épült, de főépülete XV. századi. Mikor odaértünk, éppen egy vásár volt a környéken, ahol ajándékokat lehetett venni, illetve ételt kóstolni. Az oszlopok hegynek felfele vannak megépítve 4 km-en keresztül, így mi csak az első pár száz métert néztük meg. Innen tovább sétáltunk a Tofukuji templomhoz, amely pilléreken áll, mert nem jött a buszunk, majd egy másik busszal a Chion In templomhoz mentünk, aminek a fele le volt zárva felújítás miatt. A bejáratnál már le kellett venni a cipőt, de kaptunk egy szatyrot, amiben magunkkal tudtuk vinni a cipőinket. Következő megállónk a Kijomizudera templom volt, mely a tiszta víz temploma. Több mint ezer évig a japán buddhista hosszó szekta temploma volt Kiotó délkeleti negyedében, a Higasijama egyik dombja tetején. Szűk sikátor vezetett a templomhoz, melyet 798-ban alapított Encsin szerzetes és Szakanoue no Tamuramaro hadvezér a 11 fejű Kannon-nak szentelve, vagyis régebbi, mint maga a város. A templom arról híres, hogy főcsarnokának egy része, és nagy verandája egy szakadék fölé ugrik ki, ahonnan pazar kilátás nyílik Kiotó nagyobbik felére, alatta pedig vízesés látható, amelynek szent vize állítólag gyógyhatású. A templom 1965-ben függetlenítette magát a hosszó szektától, azóta pedig önálló intézményként funkcionál.

A templom mellett találtunk egy utcát, ami telis-tele volt kis boltokkal, parkokkal és templomokkal. A templom éppen zárt mire odaértünk, de még be lehetett volna menni 500 yenért a parkba, megnézni a kőből készült szökőkutat. Sajnos este 5-6 óra körül minden bezárt, így addig kellett időzíteni a templom, és a múzeum látogatásokat. Innen lementünk a Gion negyedbe, és megkerestük a Gésa utcát, de sajnos nem láttunk Gésákat. A Jaszaka-szentély, másképpen Gionsa vagy Gion Tendzsin is erre van, amely egy ősi japán sintó szentély, hatalmas, XVII. századi gránit torii-val. Védőszentje Szuszanoo no Mikoto, a tenger- és a viharisten. Már a X. században frekventált hely volt, mert megbékíti a bosszúszomjas szellemeket, elősegíti az ember boldogulását, és elhárítja a betegségeket. Esténként fénylő papírlámpások sokaságával világítják ki, amelyek mind egy-egy kiotói bolt vagy étterem nevét viselik, illetve itt tartják Kiotó egyik leghíresebb ünnepét, a Gion macurit. A Kamisicsiken Kiotó legrégebbi gésa negyede, keletre a Kitano Tenmangú sintó szentélytől, a város északnyugati részén. A Kamisicsiken kevésbé ismert Kiotó másik négy gésa negyedéhez, a Gion Kóbu, a Gion Higasi, a Pontocsó és a Mijagavacsó negyedekhez képest. Itt is találtunk egy éttermes utcát, amin végigsétáltunk, majd busszal visszamentünk a Station-höz, mert 11-kor indult a buszunk vissza Tokióba. Útközben még elmentünk néhány látnivaló előtt, mint például a Kiotói császári palota, mely ma is a császár rezidenciája, de a császári Udvartartási Hivatal ellenőrzése alatt áll. Eredetileg az uralkodó második palotájaként emelték, ám 1331-1868 a császári udvar székhelyeként működött. A palotát az évszázadok során többször is átépítették, a jelenleg is látható épületeket az 1800-as évek közepén emelték. A Ginkakudzsi, vagyis Ezüsttemplom, a zen buddhizmus rinzai szektájának sókokudzsi ágához tartozó templomkomplexum, amelyből csupán két épület maradt fenn 1482-es alapítása óta. A visszavonult és szerzetesnek állt Asikaga Josimasza sógun, a nagyapja által alapított Kinkakudzsi (Aranytemplom) mintájára ezüstfóliával akarta bevonatni a főcsarnokot, a kétszintes Ginkakut, de végül ez nem történt meg. A komplexum díszkertje kis tavával, hídjaival, lépegető köveivel, fenyőivel és fehér homokkúp hegyével a legszebbek közé tartozik Japánban. A Daitokudzsi a japán zen buddhizmushoz tartozó rinzai szekta daitokudzsi ágának főtemploma Kiotóban. A XIV-XVI. században épült Daitokudzsi fő nevezetessége a Daiszenin melléktemplom sziklakertje. Egyik fele vízesést szimbolizáló sziklákból, hullámzó vizet imitáló, gereblyézett fehér kavicsszőnyegből és egy páratlanul szép kőlap hídból áll, másik része pedig csupán egy-két, kiemelkedő „heggyel” megszakított, hosszan elnyúló „tenger”. 

A Kózan-dzsi templomot a Singon egyik tudósa és szerzetese Mjóe (1173-1232) alapította, és jelenleg Japán állami kincsei és fontos kulturális építményei közé tartozik. Benne található a Csódzsú-dzsinbucu-giga, ami egy tus festmény csoport a XII- XIII. századból, ami egyben az egyik legnagyobb kincse a Kózan-dzsi-nek. Visszatérve a gésákhoz, és a Gion negyedhez, a gésa tradicionális japán szórakoztató művész, aki különböző japán művészetek előadásában jártas, mint például a klasszikus zene és tánc. A gésák a XVII. század kurtizánjaiból alakultak ki, tökéletességig fejlesztve a szórakoztatás művészetét. A fiatal nők kezdetben kényszerből, később kizárólag szabad akaratukból kerültek be a gésaközösségekbe, ahol hosszú tanulóéveket töltöttek azzal, hogy megfeleljenek a velük szemben támasztott követelményeknek. A XVIII. századra már törvények védték a gésákat, népszerűségük pedig rohamosan nőtt. Elsajátították a hagyományos japán hangszerek használatát, a tradicionális táncok és énekek előadásmódját, a teaszertartás pontos kivitelezését, a vendégeikkel való beszélgetés technikáját, de az irodalom, és a költészet terén is művészekké váltak. A gésák sminkjét, hajviseletét és öltözetét szigorú előírások szabályozzák. Más-más külső jellemzőik vannak a tanuló gésáknak, vagyis maikók-nak és a tapasztalt gésáknak, a geikók-nak. Bár napjainkra számuk jelentősen lecsökkent, külsejük, viselkedésük korábban is, és ma is elkápráztatja a vendégeiket. Kiotóban láthatóak a Macia nevű tradicionális Japán házak is, melyek kívülről szerények, keskeny a bejáratuk és hosszasan elnyúlnak, mert ezidőtájt az adóteher a homlokzat méretével volt arányos. A házon belül a szobák közé kerteket építettek, hogy legyen friss levegő és világosak legyenek a szobák. Kiotóban a teaceremónia is híres, ahol minden mozdulatnak jelentősége van, és több, mint 100 szabályt kell betartani. A ceremónia, mely célja a tökéletes nyugalom megtalálása, Kínából ered, ahol a szamurájok szertartása volt. Kiotóban a Nishiki piacra is érdemes kimenni és megkóstolni a helyi ételeket. Egy kis falatka nagyjából 150-200 forint, amit helyben sütnek meg nekünk. Ami az édességeket illeti, Jacuhasi egy híres japán édesség, mely egy hangszer, a koto alakjára van formázva, és rizslisztből, fahéjból valamint cukorból készítik 325 éve. Kiotóban összesen 1600 buddhista templom van, és 600 sintoista szentély, a legnagyobb tori, vagyis kapu pedig 24 m magas. A szentélyekben - melyek cinóber vörösre vannak festve, ami a gonosz szellemektől megszabadít - esküvőket tartanak, a templomokban pedig temetéseket.